Lakásügyek

Ott ácsorgott szerencsétlenül és teljesen elveszve a városházán papa, mama, gyerekek (kettő, majszos), csupa szív, szeretet, és nem tudtak mit kezdeni magukkal egyik lábukról a másikra álltak, mígnem megszánta őket egy szőke, kontyos kisasszony, és érdeklődött, mit is óhajtanának.

– Kit keresnek? – Kérdezte ez a kontyos.

– A lakásosztályra mennénk. – Volt egészen bátor a keszeg formájú apa, a család feje.

– Harmadik emelet, tízes ajtó, Kovács kartárs. – Ennyit bökött oda a kontyos.

Beszálltak tehát a liftbe ezek négyen, a majszosak, az apjuk meg az anyjuk, és elindultak a nagy utazásra. A harmadikon kilökte őket a lift, és ott ácsorogtak a tízes ajtó előtt, amely áthatolhatatlan akadályként tornyosult előttük, toporogtak, mígnem a keszeg családfő bátorságot nem vett, hogy tegyen valamit.

– Nem kéne kopogni? – Kérdezte bánatos szemű asszonyát, a majszosak meg olyan riadtan néztek, mint a rabságban született gorillakölykök.

– Kopogjál már! – Sutyorogta sürgetőn a bánatos szemű, ezért a család feje reszketegen megkocogtatta az akadályt, hogy alig is lehetett hallani, de odabent mégis észlelték.

– Tessék. – Hallatszott odabentről, mire a keszeg családfő résnyire kinyitotta az ajtót, és négy fej jelent meg Kovács kartárs szemei előtt. Egymás alatt az összes: papa, mama, gyerekek.

– Parancsolnak? – Érdeklődött Kovács kartárs, és nem is volt szigorú, mint más végtelen hatalmú ügyintézők.

– Lakásügyben érdeklődnénk. – Jött ki egy szuszra a családfőből, hogy azonmód meg is könnyebbült tőle.

– Jöjjenek talán be. – Invitálta őket nyájasan Kovács kartárs.

Bejöttek, hunyorogtak a földöntúli fényben, a kölkek szutykosak voltak, a nagyobbak alig is bírtak állni a lábukon, de az asszonka volt inkább észnél, és úgy oldalba bökte az urát, hogy az felszisszent.

– Mondd már! – Így ösztökélte a keszeget, aki el is kezdte, és még hang is jött ki belőle csudálatosan.

– Öt éve adtunk be igénylést – kezdte a keszeg -, érdeklődnénk, hogy van-e kilátás kapni valamit?

– Ne is folytassa. – így kovács kartárs – Momentán nincsen lakásunk.

– De – bátorodott fel a keszeg – a szomszéd tízemeletes panel szinte teljesen üresen áll.

– Meglehet, meglehet. – volt engedékeny Kovács kartárs – de azokat a központ utasítása szerint visszabontjuk, hogy élhetőbb legyen. Legalábbis erről volt szó. Tudja, hat emeleteset faragunk belőle, azt hiszem.

Lekonyultak teljesen a két felnőttek, a majszosak meg csak néztek szemre és fejre, mert semmit sem értettek, mit is értettek volna. Az anya azonban rutinos volt, és elővette az ősi asszonyi trükköt, bőgni kezdett, és az ilyesmit Kovács kartárs nehezen viselte, mert jó ember volt.

– Mondok én maguknak valamit, de jöjjenek közelebb. – Ezt sutyorogta.

A gyerekeket a székekhez terelték, és odahajoltak a kettők, papa meg a mama ehhez a Kovács kartárshoz, egészen a szájához, de ez ennek nem volt elég.

– Közelebb, még a falnak is füle van. – Invitálta őket Kovács kartárs, és leharapta a papa füléből kikonyuló szőrt, aztán úgy szólalt meg, hogy a száját ki sem nyitotta.

– Nyolcadikán szavazzanak az ellenzékre. – Ez jött ki a gyomrából neki.

– Mi van? – értetlenkedett a keszeg – Mit mond? – És Kovács kartárs előadta a nagy titkot.

– Nem néznek maguk tévét, nem olvasnak újságot? – a szülők feje ingott – Hidvégi elvtárs, valami főmufti odafent, tegnap nyilatkozta le, ha Soros György jelöltjei nyernek a választásokon április 8-án, akkor megkezdik a bevándorlók betelepítését az üresen álló lakásokba. Ne legyen semmi kétségünk, hogy ha az ellenzék lehetőséghez jutna, akkor habozás nélkül megkezdenék a betelepítéseket a választásokat követően. Ezt mondta Hidvégi elvtárs.

– És? – Értetlenkedek a szülők.

– Mit nem lehet ezen fölfogni? – jött most már ki a béketűrésből Kovács kartárs – Maguk az ellenzékre szavaznak, azok nyernek, kilencedikén azt mondják, hogy afgánok, tizedikén megvan a lakás. A húsvétot már ott tölthetik.

– Tényleg? – Kérdezte bambán a családfő.

– Tényleg. – Válaszolta Kovács kartárs, és furcsán csillogott a szeme.

Aztán hálálkodtak a négyek, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, lesuhantak a lifttel, és a keszeg papa nagy boldogságában mindenkinek fagyit ígért.

– De hát, tél van. – Ellenkezett volna a bánatos szemű asszonyka.

– Tudom, sapka, sál. – Ezt mondta a család feje, és ezen vitatkozva nem látták, hogy Kovács kartársat már mentősök kísérik, és nem tud nekik viszlátot inteni, mert hátul gombolós fehér ing van rajta.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!