Jómunkásemberek

Szita Károly már megint kivillant egy pillanatra Orbán Viktor seggéből, és újólag kiderült róla, hogy spicli volt Krakus Péter néven, amikor még Kádár apánk ánuszában lakozott. Vannak ezzel így az emberek. Ha nincsen nekik gerincük, mindenféle lukba beleférnek, legyen az NER vagy épülő szocializmus, mindkettő a csordaszellem langymelegét nyújtja, mindehol egyazászló.

Tudható volt ez a ganyé Szitáról eddig is. Hiszen már évek óta várjuk, hogy, miként ígérte, bíróságon bizonyítsa igazát, a tagadást, de még nem jutott el a kapuig, mert elállták a kaposvári migráncsok az ajtót. Szóval nem az a nóvum az egészben, hogy a NER-harcos valaha mások bemószerolásából tengette magát, hanem, az, hogyan.

Lelkesen és kitartóan, hiszen, mint tartótisztje elismerően nyilatkozott róla, „bár keveset ismer mindabból, amiket végeznie kell, érdeklődéssel várja feladatait, melyeket legjobb tudása szerint kíván végrehajtani. Kijelentette, hogy örül annak, hogy segíteni tudja munkánkat”. Valamint még: „feladatát kedvvel, tőle telhető legjobb akaratával végezte”.

Nem Rákosi törte meg őt tehát a Terror Házában, ami, az elbukás után, ha nem is bocsánatos, de érthető bűn lenne, lehetett volna. Nem mindenki lehet dakota harcos ugyanis, vagy inkább hallgatag sziú törzsfőnök, mert az ember esendő eredendően. Ám hősünk akkor csatlakozott a hadhoz – 1980-ban -, amikor már mindenki a végét várta és látta.

’89-ig űzte az ipart, onnan meg már ismerjük, hogy micsoda harcos vált belőle megint. Hanem, hogy a spionkodást kedvvel, érdeklődéssel és legjobb tudása szerint végezte, ez nagyon felkeltette az én érdeklődésemet. Mert szenvtelen monotóniát mutat, amellyel szolgálatba állt, és ez nem más, mint a butaság bátorsága.

Ilyen az összes. Ha József Attila meg nem sértődne, ellopnám tőle a „nincs alku, én hadd legyek boldog” mondatot más kontextusban, mert ez jellemzi a NER harcosait: keresztülgyalogolni mindenen. Ilyen habitus azonban nemhogy egy ország vagy város vezetésére, de még egy párkapcsolatban való részvételre is alkalmatlanná teszi a díszes társaságot. Elég csak ránézni Lévai Anikóra.

Itt és most azonban nem Orbán elfuserált házassága fölött kesergünk, hanem azt állapítjuk meg, hogy miért tapló valamennyi nerhuszár. Ezek ilyen haszonelvűek, bencsikek, kerényik, bayerok, gondolat híján megkeresik az aktuális zászlót, és gyűlölik a másikat, aki nem áll alatta, most épp a liberálisokat, mert bántják a szemüket a színek. A tábori szürkéhez vannak szokva szerencsétlenek.

És Szalacsi Sanyi bácsitól is poszthumusz bocsánatot kell kérnem, mert a jómunkásember, általa meghonosított fogalmával illetem az egész retkes bagázst. Ám, míg nála ez pozitív felhangot kapott, mert segítette az ojjektum felépítését, nálam negatív töltéssel bír, mert azt mutatja, nem nagyon van mire verni a nyálukat, és még svájcisapkájuk sincsen.

Mérleget vonva tehát máma megint, azt jegyezhetjük fel a füzetünkbe, kedves gyerekek, hogy egy huszadrangú, bunkó és lelketlen banda uralkodik az országon, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével. És pláne még egyre agresszívabbak is. Ez a Szita is már megint veri a nyálát és fenyegetőzik, de cáfolni most sem tud semmit.

Ez jutott nekünk, de hát, úgyis tudjátok. Ez a posvány, ez a trágya.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Jómunkásemberek
  1. Kovács János szerint:

    Huszadrangú, bunkó és lelketlen banda az ország, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével.
    Újra és újra magára rántotta uralkodnivágyóit 🙁

    Az a néhány aki nem, az nem számottevő létszám, mondhatni szinte csak kerekítési hiba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!