Fogd kézen az ördögöt!

Azért jó azt tudni, milyen sorsot szán Orbán elvtárs azoknak, akiknek nagy a füle, ráncos az orra, vagy valami más ok miatt nem tetszik neki a képe. Volt szíves kijelenteni, hogy a választások után elégtételt vesz majd, mint valami megsértett dzsentri, mindenféle értelemben, de legfőképpen jogilag.

De nem párbajra hívja az ellent, hanem erdogani módszerekre utalgat. S bár szinte teljesen biztos, hogy szokása szerint üresen handabandázik, sohase lehessen tudni, főleg, ha az ember vigyázó szemeit Czeglédyre veti. De még azt a szívességet is megteszi, hogy lájtosan körülírja, kiket köttetne föl szíve szerint.

Ez pedig egy birodalommá szerveződött nemzetközi hálózat, külföldi konszernek által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, nemzetközi spekulánsok, etc., hogy még Rákosi pajtás is elégedetten csettintene a karakán összefoglaló felett, mert az tartozik a körbe, akit csak akar.

Igyekeztem megtartani azt a jó szokásomat, hogy amikor megszólal ez a degenerált, akkor én másról beszélek. Elsősorban azért, hogy ne kapjak agyvérzést, meg amiatt, mert ilyenkor más önkéntesek úgyis darabokra szedik, hogy miket pofázott össze. Most viszont átlépett egy határt, tehát vállalom, hogy lefordulok a székről.

Sok-sok éves munkálkodásom során többféle jelzőt aggattam már erre az őrültre, a legsikerültebb, és leginkább ráillő, hogy szaralak. Ez karakánul foglalja össze őtet kívül is meg belül is, csak rá kell nézni, és figyelni, ahogy valami rossz pocok módján harácsol, meg hazudik és menekül, tehát reszket. Szaralak, jobb esetben Szarjankó.

Nem a keresztapaság terhe miatt álltam neki azonban az irkálásnak, hanem, hogy – a magam szórakoztatása mellett – valami kis haszonnal is járjon már ez az egész, a nyüves kis életem nekem, hogy kipréselek belőle valami jövőbe vivő biztos utat. Tehát a munkálkodás végén majd le kell vonni valami tanulságot, ha már katarzissal nem szolgálhatok.

Ebből fakadóan megemlítem még Balog Zoltán elvtársat is, aki ugyan nem az ünnep révületében, hanem egy kelenvölgyi kampányszeánszon volt szíves leegyszerűsíteni a dolgokat, ekképp: „Az április 8-ai választás tétje az, hogy kié lesz Magyarország.” Semmi kecmec, lacafaca és cicó, bele a közepibe.

Ez a duma, kiegészítve Orbán handabandázásával, végre tiszta vizet öntött a pohárba, bár eddig is tudtuk, mégis jó ezt így hallani. Semmi antalli kamaszos álmok, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ilyenek, ugyan már, királylány. Vagy az enyém, vagy az övék, vagy-vagy, életre, halálra, kard ki kard.

Mondhatnád azt is drága olvasó, hogy te ezt már rég tudtad, és igazad is van, de mégis csak új szintet lépett a delirálás Mert egyre lehangolóbb a megszokott aljas nóta, viszont annál csupaszabb benne az agresszivitás. Ez is érthető, Orbán szó szerint az életéért harcol. Nem golyóálló, mellényes, hanem kattanó bilincses módon.

A sarokba szorított patkánytól is minden kitelik, tőle meg pláne. S mivel meggondolatlan módon tanulságot ígértem a befejezéshez, ám legyen. Gyurcsány tegnap bejelentette, hogy vár az irodájába minden ellenzéki erőt korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül, tárgyalási céllal.

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, de Fletó most föladta a magas labdát. Kiderül végre, ki akarja tényleg elzavarni a gonoszt, vagy kinek a pofája nagy csupán. Churchill bácsi is kijelentette, amikor a nácik lerohanták Sztálint: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Így valahogy, tehát várom a jó híreket a frontvonalról.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum