Rendkívüli kiadás

– Üdvözlöm önöket, kedves nézőink. Rendkívüli adásunkkal jelentkezünk, amellyel a béke menetéről tudósítunk ezen a gyönyörű tavaszi napon. Velünk együtt élhetik át, amint a melegszívű magyarokból és lengyel barátaikból álló emberfolyam a Bem tértől a Kossuth térig halad, ahol meghallgatják Orbán Viktor, népünk nagy jótevője beszédét a jövőbe vivő biztos útról. A sokaságban ott vannak kollégáink is, akik összegyűjtik a felvonulók kívánságait, amelyből egy csokrot állítunk össze önöknek, amelyet a Nagy Beszéd után sugárzunk.

Mintha az időjárás is örülne kedves, drága nézőink, a Nap is mosolyogna, hogy láthatja, amint dolgos népünk apraja és nagyja együtt dobbanó szívvel tesz hitet a béke, a szabadság mellett, és utasítja el a gyarmati létet, és azt, hogy migránsok millióit telepítse Soros György a kertjeinkbe, a nappalinkba, hogy elvegyék asszonyainkat, munkánkat és keresztény kultúránkat. Emiatt halad ezen a csodálatos napon a sokaság, és ezért mosolyognak a TEK jóltáplált harcosai is az utak mentén és a házak tetején.

A szervezők kétszázezer résztvevőt várnak, de szakértőnk, Nógrádi elvtárs szerint jóval többen lesznek, hiszen már tegnap este óta özönlenek a városba a buszok, traktorok, a fellobogózott fűnyírók és hajszárítók, mutatva dolgozó népünk leleményességét, ha arról van szó, hogy lépni kell, ha szólít a haza. És az őseink vérétől megszentelt föld szólított is Kövér elvtárs szavával, aki elmondta, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, de csak beszélek itt, amikor már jönnek is. Mit jönnek, haladnak, érkeznek együtt dobbanó szívvel.

Az Alkotmány utcán halad a menet eleje, a „Haza minden előtt” felirat alatt jőnek a jól ismert arcok, Bayer elvtárs, az író és költő, az ötös számú tagkönyv lánglelkű védelmezője, Bencsik elvtárs, a főszerkesztő, aki fáradságot nem ismerve neveli és oktatja a mi népünket a szépre meg a jóra. Kerényi és Csizmadia elvtársak, akik mindig, minden nehézség közben csak értünk élnek. Mosolyognak, hát persze, hogy mosolyognak, kedves nézőink, hiszen narancssárgába borultak az utcák, ünneplőbe öltözött a hömpölygő emberáradat, és gondtalan a jókedv meg a vidámság.

Ott van a tömegben kollégám, őt szólítom most. Hallasz, Jenő?

– Persze, persze és máris itt áll mellettem, illetve itt lépked szügyig kokárdában és talpig bőrben a vezérszurkoló, a választási bizottsági irodai csata hőse. Hogy érzed magam? Kérdem tőle.

– Remekül, remekül. De szép, felemelő is egy ilyen márciusi ünnepség. A fiatalok, akiknek szép emlékeit gazdagítja a boldog tavaszi ünnep, talán nem is gondolnak rá, milyen hősiesség, bátorság kellett még tizenkét évvel ezelőtt is akár egy szerény október huszonharmadikai találkozó, egy ártatlan kirándulás összehozásához.

– Köszönjük, Jenő! Még annyit, onnan a helyszínről hogyan látszik, mennyien lehetnek a felvonulók?

– Rohadt sokan, Béla, milliószám nyüzsögnek itt, nem is tudom, hogyan férnek el, az egész világból, a táblák alapján Vlagyivosztoktól Sopronkőhidáig, Bakutól Csengerig vannak itt ünneplők és hitet tevők. Ez a fehér hajú, sántikáló fiatalember itt mellettem Kenderesről érkezett a táblája alapján, őt kérdem. Miért csoszog velünk bácsi?

– Ma a falusi fiatalok szépen öltözködnek, szórakoznak, s alig egy-két éves házasok már saját házukban laknak. Az iskolák kapui is nyitva állnak a fiatalok előtt. A mi fiainkból évről évre egyre több tanító, mérnök, agronómus, vagy jó szakember kerül ki az életbe. A sorosista ellenforradalom mindezt elseperné. Emlékezzünk erre, s ne feledjük, hogy Kenderesen is sárba taposnák zászlónkat. Mert ma ez a zászló szebben, büszkébben lobog, mint valaha, s mi alatta menetelünk a szép jövő felé.

– Köszönjük, Jenő, még annyit árulj el, mit kértek leginkább a felvonulók, milyen kívánságokat kell majd előkeresnünk, hogy mindenki igen nagyon boldog lehessen a Nagy Beszéd után?

– Semmi meglepő, egyöntetű a kérés, még lengyel testvéreink is a Nagy Beszéd ismétlését szeretnék megnézi, mert már most tudják, hogy nem fognak betelni vele.

– Még egyszer köszönjük, Jenő. Kedves nézőink, önök pedig csak nézzék a vonulást, beszéljenek a képek, mert én például már nem találok szavakat, annyira el vagyok alélva. Utána a Nagy Beszédet közvetítjük, majd, mint hallhatták, annak ismétlését, közkívánatra és rogyásig. Viszontlátásra, örüljünk most közösen és nagyon.

(Vallomás: néhány szövegrészletet a Szolnok Megyei Néplap 1958. május 1-i tudósításából másoltam, hogy autentikus legyen a dolog.)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum