Victor Schopenhauer és Leslie Orbán

Én nem tudtam, hogy miniszterügynök úr ekkora országos cimbi ezzel a Leslie Mandokival, pedig de. Most is, midőn egyetlenünket királlyá koronázták bajor alattvalói, a pestisrácoknak meg ettől orgazmusuk lett spontán, ez a Mandoki legott Münchenbe szaladt odahagyva a dobjait meg mindent, hogy kandalló tüze mellett, pipával a szájakban, takaróval a bütykös térdeken, mint az kivénhedt prófétákhoz illik, Kant kategorikus imperatívuszáról cseréljenek eszmét.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum