Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Narajana”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, egyszersmind gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, inkább félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. Lengyel véreink is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,
1 hozzászólás “Végül
  1. Jane Doe szerint:

    Fél lábon? Vagy még kettőre kell állni? Vagy két láb rossz,…négy láb jó? Meglátjuk? Te még írsz. “Hozzám már hűtlen lettek a szavak…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Legutóbbi bejegyzések