Kampec dolores LIV. – Varázsceruza

Béla, ahogyan komótosan úszkált fölfelé az árból, nézegette élete kifestőkönyvét, a beszínezett lapokat, amelyek rongyosak voltak már, meglepve vette észre, hogy a vége táján szűz oldalak is vannak, csupaszfehéren, és rájött, hogy ez a jövő, a sorsa és a végzete is. Megdöbbent, hiszen isteni hatalom volt a kezében, amivel nem csak arra kapott jogot, hogy belelessen, hanem, hogy előre kiszínezhesse, így döntve el, mi várjon rá, amikor kiemelkedik a habokból.

Sátáni öröm töltötte el, és nem azért, mert magának irkálhatott jobb sorsot, ezzel már rég nem törődött, hanem, mert a kezében volt a bölcsek köve, a lehetőség, hogy bosszút álljon, vagy másfelé terelje a fönti világ folyását, és ez, valljuk be, igen bizsergető érzés volt. Kezdte érteni a diktátorok lelkivilágát, már éppen azon volt, hogy elkárhozzon, hegyezgette a crayonjait, amikor az egyik keze valami langyosat érzett, és odanézve meglátta, hogy az egy szép, hófehér éjjeli edény sárgás tartalmában nyugszik, így ébredt fel.

Csipás szemeit nehezen nyitogatta, és semmire sem emlékezett. Állapotát nevezhetnénk pavor nocturnusnak is azzal a különbséggel, hogy nem óbégatott egy kétéves kölök összes őszinteségével. Viszont az álomból visszamaradt egy homályos érzés, valami kósza vágy ceruzák és kifestő könyvek után, színezni meg rajzolni akart, s az idő teltével ez az egész valami olyan sötét akarattá sűrűsödött össze, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Itt a faluban, az élet peremén semmi esélye nem volt, hogy ilyen gyermeki készségekhez jusson, az itteni gumigatyások nem rajzoltak és nem föstöttek, dömpereztek csupán.

Viszont Bélában ott lüktetett a vágy, mint amikor váratlanul versek kezdtek el folyni belőle, vagy regények indás mondatai, most kifestette volna az egész világot, lilára, kékre meg zöldre, és színes tintákról is álmodott. Már látszott, ha a kezébe kaparint valami plajbászt, akkor olyan csodákat láthat a fröccsök ura, mint amikor levitált a cimborája, vagy éppen életre keltette a gondolatait a kocsma légyszaros falán, Buddhaként zuhant a bádogbános oltárára, és mindenféle ilyen cukiságok, amiket csakis ő tudott, ha kellő volt benne a maligán.

Ceruzát és fröccsöt kért tehát, amikor annyira magához tért, hogy meg tudott szólalni, a kocsmáros naiv bizalommal adta át neki a varázskellékeket, mit sem sejtve arról, hogy a végveszedelmet adja a kezeibe, pedig így volt. Béla nem tagadta meg önmagát, duruzsolt a foga közt, mintha vajákolna: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,/ ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas/ fényes, páncélos, ízelt bogarat…” A fröccsök ura azt hitte, megint valami irodalmi est kezdődik, de nagyot tévedett.

Béla vodkát is óhajtott, mielőtt nekilátott volna az alkotásnak, a kocsmáros pedig megsejtette, hogy baj lesz, mert voltak már súlyos emlékei az ilyen hűsimixekről, tudta hát, hogy jön a veszedelem, csak azt nem, honnan számítson rá. Béla fogta a ceruzáját, és húzott egy vonalat a szalvétára, de alig is végzett vele, ez a vonal, ez a csíkocska elszabadult a papírról, és nagy csattanással odakenődött a repedezett falra, hogy beleremegett az ivó. Néztek mindketten tág szemekkel, amikor hősünknek szalmasárga frufruja nőtt, meg piros orra is, és a fröccsök ura rádöbbent, hogy világot pusztító erő van Béla ceruzájában, és kész élni is vele.

Az ajkai debil mosolyra húzódtak, és nekilátott rajzolni, folyt belőle a Brehm, amitől a kocsma úgy nézett ki, mint valami leharcolt Jumanji, orrszarvúak és elefántok rohantak át a köveken, és a kocsmáros szitkozódott, hogy most mosott fel épp, de Bélát ez nem hatotta meg. Napot, Holdat, csillagokat, tengereket, göncölöket, rossz kurvákat és durva tankokat keltett életre, és, amikor egy atombomba kezdett alakulni a papírján, a fröccsök ura, hogy elkerülje a világvégét, kitépte a kezéből azt a ceruzát, és ripityára törte. Minden csöndes lett egy csapásra, csak az egerek neszeltek a sarokban, és a templom kongatott, hogy végérvényesen kijózanodjon mindenki.

A kocsma visszazuhant a valóságba, a ceruza pedig utolsó erejével küldött még egy üzenetet, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét, és a harang kongásának ütemére mocskosszürke iszappal borította be a falakat. Az egyik közmunkás hatalmasan káromkodott a Szentháromság szobor tövében, és mindent úgy megült a reménytelenség, hogy Béla teljesen otthon érezte magát. Nem volt egy jó ébredés, Béla olyan bambán lesett, mint az olajos hajú traktoristák, és ugyanúgy fogalma sem volt a körötte folyó világról, mint nekik. Haloványan emlékezett még, hogy valami versbe kezdett, ez ott rezgett benne tovább, és elsusogta, ami még bugyogott benne belőle:

„…De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön/ mint beesett szemek gödreiben/ remegve fölcsillan a könny…” A kocsmáros megint szűkölni kezdett, ami állapotot most agresszivitásba burkolt. – Mi az Isten vérvörös fasza van már megint? – Így ordított félelmében, és Béla ha lehet, még csöndesebben, mint a verset mesélte, úgy válaszolt: – Semmi, ó, semmi. – Aztán fortyogó tócsává változott, és ez a tócsa, mielőtt teljesen elpárolgott, még annyit bugyborékolt: – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura látta, hogy ez megint csak irodalom, és, amikor Béla gőzei újra a megszokott öregemberré álltak össze, csak meglapogatta a vállát, és ennyit mondott: – Te vagy aptya? Jóvan aptya. – Így indult újra a józan robot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!