Ölni

Manapság felettébb divatos foglalatosság különféle géperejű járművekkel emberek közé hajtani. Jó is az, érezni a csont ropogását, a hallani hús puffanását és az andalító halálsikolyokat, mint tegnap is, Londonban megint. Az ilyesmi sokkal intimebb, mint személytelen bombákat robbantani, már majdnem olyan, mint a kést markolatig az áldozat beleibe döfni, abban érzékileg forgatni, hogy fröcsögjön a vér meg a szar, és kéjesen, közelről nézni, amint az áldozat szemeiben lassan kihuny a fény, és akkor jó, nagyon.

Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.

Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.

A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.

Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.

Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.

Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is túlfeszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!