Zakatol a mindent maga alá gyűrő happy a Kárpátok alatt, hogy talpaink is egymásra lépnek, és most, hogy Bözsi néni is megkapta a maga csokrát a jótevőtől két disznósimogatás között, május első vasárnapján az édesanyák tudhatták meg, hogy a világ, amelyben élni szerencséjük adatik, a lehetők legjobbika, mert Pártunk annyi gondoskodással önti nyakon őket, hogy szinte fulladoznak az örömöktől, ahogyan a csulát törölgetik a képükről.
Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunktól, aki, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.
Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.
Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.
A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.
Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.
Vélemény, hozzászólás?