Bódottá

Zakatol a mindent maga alá gyűrő happy a Kárpátok alatt, hogy talpaink is egymásra lépnek, és most, hogy Bözsi néni is megkapta a maga csokrát a jótevőtől két disznósimogatás között, május első vasárnapján az édesanyák tudhatták meg, hogy a világ, amelyben élni szerencséjük adatik, a lehetők legjobbika, mert Pártunk annyi gondoskodással önti nyakon őket, hogy szinte fulladoznak az örömöktől, ahogyan a csulát törölgetik a képükről.

Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunktól, aki, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.

Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.

Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.

A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.

Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum