A nagygéci vendég

O. V. emberszerű organizmusnak a jól kiszámítható működésébe olykor zavarok csúsznak, és hirtelen-váratlan egészen különleges helyeken jelenik meg, mint most is, amikor megnézte, mennyit ér a velszi tartomány, és eközben özv. Csúcs Imréné, Bözsi néni hokedlijén materializálódott, hogy jót beszélgessen az idős asszonnyal.

Hogy mért éppen Nagygéc, arra épeszű magyarázat nincsen, hacsak nem az, a már falunak sem nevezhető településen, közvetlenül a román határ mellett mindösszesen hatan laknak, így kicsi volt az esélye annak, hogy spontán tömegtüntetés alakuljon ki. Csak a páncélozott kisbuszba többen férnek, de leginkább azt kellene megnézni, Bözsi néni melyik kopasz neve mellett szerepel a kubatovi listán.

Arról nem szól az életszerű történet, az öregasszony megkínálta-e a neves vendéget zöldes mandulalikőrrel, ilyeneket szoktak otthon tartani az éltes matrónák, hogy a tárolás évtizedei alatt az üveg szélére kiül a cukor. Vagy egy tálka szotyolával, igaz, ilyen csemegét öregasszonyok nem tartanak otthon, bár a spontán látogatás előtti bombakeresők még vihettek volna.

A kedélyes, baráti beszélgetés a nyugdíjról folyt természetszerűleg, mi másról, azt nem kérdezhette a vendég, hogy Bözsi néninek fáj-e a bütyke, és hűsítő, kámforos kenőccsel sem kenegette meg a sajgó ízületeit. Viszont ehelyett azt mondta a messziről jött látogató, hogy „ha úgy vannak a számok” novemberben emeli a nyugdíjat. Így, egyes szám első személyű értelemben.

Úgy lesznek a számok, ha előbb nem, akkor kora tavasz táján mindenképp, csak, hogy ezt mért a világ végén kellett felböfögni, arra nagyon nehéz magyarázatot találni. Tán, hogy a hokedli a távozása után búcsújáró hellyé alakuljon, vagy gyakorlatiasabb okokból, és Bözsi néni szédítése csak elterelő hadművelet volt.

Tudjuk, hogy egyetlenünk milyen erős vonzódással bír vidéki kastélyocskák és házikók irányában, és innen nem messze, a kisgéci pusztán van egy kúria, amelyet a Majláth-kastélyból építtetett át 1852-ben nem más, mint br. Haynau, a bersciai hiéna, aki erre költötte kétszázezer forintos vérdíját. Egyik nap majd Mészáros Lőrinc arra ébred, hogy ezt is megvette.

Egyébként marha nagy mázlija van a spontán látogatás szervezőjének, hogy ez a Nagygéc nem úgy viselkedik a toldalékolás közben, mintha úgynevezett hangzónyújtó tő volna, és a kéz-kezet analógiájára működne. Tessenek elképzelni, milyen klafa simicskai áthallású lenne a címbéli helységmegjelölés, miféle látogató válna akkor hősünkből. Viszont ilyen unikumokat csak a részeges bölcsészek tanulnak romkocsmák mélyén, és effajta tudásra meg nincsen szükség a munka alapú társadalomban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “A nagygéci vendég
  1. rezeda szerint:

    Ne erőlködj csótány. Olvasás nélkül váglak ki a francba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!