Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Szarezígy
  1. Kovács János szerint:

    Szarezígy, valóban. Öreg is vagyok ehhez én is.
    A web előtti BBS időktől kezdve aktívan éltem a ma net-nek mondott világban. Akkoriban kevesek kiváltsága volt ez, majdnem mindenki ismerte egymást.
    Aztán a fórumok kezdtek trágyadombbá válni, egyre nehezebb volt gyöngyöt találni a szemét között.
    Évek óta már csak olvasgatok, azt is egy kézen összeszámolhatom hányan maradtatok akiket még számontartok.
    No csak hogy tudj erről is, mielőtt eldobnád a billentyűd.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!