Stefkát szétrágják a hadoszlopok

Nem volt olyan régen, január 30-án, amikor az ATV „Csatt” című műsorában Stefka István, a pestisracok.hu lapigazgatója, valamint Zárug Péter Farkas konok Orbán fanok amúgy az ő megszokott, érvektől hemzsegő módjukon föl akarták falni Gulyás Márton civil aktivistát, a Krétakör korábbi vezetőjét, mondván, ki maga, mi a foglalkozása, mi a végzettsége, ki hívta ide, mit keres itt, és hasonló nívós érvek.

Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.

Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”

Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”

És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”

I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:

„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”

Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.

A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.

A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:

„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”

Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.

És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

A remény hal meg utoljára.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum