Ateista diktatúra

Egyre kevesebb a pap, és a fiatalembereknek nem is nagyon akarózik csuhát ölteni, mert még O. V letérdeltetné őket, ahogyan az ismeretes evolúciójának első fokozatából, midőn az ország házában kijelentette: „Csuhások! Térdre, imához!” – De hol van már a tavalyi hó?

Mindenesetre Veres András megyéspüspök, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke szerint „nálunk mostanra érett be az ateista diktatúra gyümölcse”, valamint: „Több olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjait tudatosan távol tartották az egyháztól vagy egyenesen eltiltották a vallástól, így értelemszerűen nem tudják továbbadni sem a hitet a gyermekeiknek. Pedig a papi hivatás melegágya a család.”

Mit lehessen tenni? Imádkozni, természetszerűleg, ezért a püspök létrehozta a Boldog Apor Vilmos Imaszövetséget, és aki ebbe a klubba belép, annak a püspökség elküldi azt az imát, amellyel naponta imádkozhatnak a papi, és a szerzetesi hivatásokért.

Mindenki azért imádkozik, amiért csak akar. Ki esőért, ki Micike kegyeiért, aztán lehet Orbán Viktorért, és most már a papi hivatásért is. A jóisten meg majd eldönti, hogy meghallgatja azt, vagy sem. Például az amerikai degeneráltak húsz százaléka szerint Trumpot a mindenható segítette a trónhoz, tehát nálunk is van minimális esély arra, hogy közbelépjen, és megszüntesse az ördögtől való hitetlen állapotot.

Annyit megjegyezhetünk az ateista diktatúráról azért, hogy a vallástól embereket eltiltani nem lehet, ha valaki megtalálja az egyedül üdvözítőt, akkor hisz. Hisz a spájzban, a réteken, magányosan vagy nyájban, a hit ugyanis egy jól fejlett tautológia, de ebbe ne merüljünk bele.

A baj az, hogy az ország erőszakos rekatolizációja után, amelyet rendszerváltásnak neveznek, és mára odáig fejlődött, hogy alapmicsodába foglalták a keresztény gyökereket, sőt, külön a keresztényeket védelmező hivatal is van, és pláne, már az is megtörtént, hogy vasárnap egy időre boltba sem engedték a népeket, hogy misére járhassanak, nos, ennek ellenére is eléggé istentelenek a népek.

Ezt egy adat mutatja fenségesen. Lehet rendelkezni az adók százalékairól, és amikor pár évvel ezelőtt a katolikus egyház kevesellte az ebből befolyó három milliárdot, akkor derült ki, hogy mindösszesen hatszázezren éreztek belső késztetést Mária országában az adakozásra, pedig ettől senki sem tiltotta el őket. Ennyire keresztényi lombos hazánk. Minderről lehet feltételezni, hogy a komcsik bűne, csak nem érdemes. Az a rohadt idő tehet róla, amely múlásával azt okozta, hogy a hókuszpókusz avíttá vált nagyon.

A nyolcadik században, amikor a keleti hordák kezdték elözönleni Európát, szükség volt felmutatni az új egységet, hogy életben maradjanak a népek. Ennek folyományaként Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött.

Kis Pipin fia, Nagy Károly csaknem fél évszázados uralkodása alatt teljes mellszélességgel támogatta az egyházat. Ő rendelte el az egyház anyagi támogatására fizetendő tizedet, és az egyház feladatává tette az iskolák létesítését. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt császárrá koronázta, ettől kezdve a nyugat-római császár természetes feladata volt – saját világi hatalma kiépítése mellett – az egyház védelme is. Az egyház védelme a kereszténység szervezését és terjesztését is jelentette.

Mindez később nagyon terhessé vált, az állam és az egyház szétválasztása a XIX. században szinte mindenütt megtörtént, mi a kiegyezés után kerültünk sorra. Hazánkban 1868-1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló úgynevezett nagy kultúrharc.

Az egyház és az állam szétválasztásával így kezdődő folyamat eredménye nálunk sem maradt el. Évtizedek alatt nem csak egyszerűen „megcsappant a nyáj”. Ahogy Molnár Tamás, az 1946-ban emigrált, az Egyesült Államokban élt filozófus, történész, politológus egyik könyvében keserűen megfogalmazta: „a XX. század végén az egyházi tevékenység már kísértetiesen hasonlított egy fakultatív szabadidős klubtevékenységhez.”

Ennyit tán az okokról. Einsteinbe, pláne Darwinba most ne menjünk bele, akik szintén megcsapolták a nyájat. Segíteni ezen úgy lehetne, ha minálunk is bevezetnék a kreacionizmus okítását, mint kellően degeneráló tananyagot, de már jó úton vagyunk feléje.

Különben is, a pufajkás Horn Gyula 1997-ben megkötötte a vatikáni szerződést, amely az állam és egyház szétválasztásának ellentettje, mert egészen elképesztő jogokat biztosít az üldözött egyháznak. Ilyeneket:

A katolikus közoktatási intézmények az államiakkal és az önkormányzatiakkal azonos támogatásban részesülnek. A katolikus felsőoktatási intézmények az államiakkal azonos támogatást kapnak (ez vonatkozik a hitéleti képzést adó akkreditált szakokra is). A katolikus egyház a tulajdonában lévő műemlékek, múzeumok, könyvtárak és levéltárak után az állami kulturális intézményekkel azonos támogatást kap. Az egyház a kommunizmus idején állami tulajdonba került egyházi ingatlanok egy részét visszakapja, más részük után rendszeres járadékot kap. Az állam biztosítja annak lehetőségét, hogy az állampolgárok a személyi jövedelemadó egy százalékáról valamely egyház (vagy egy erre a célra létrehozott állami alap) javára rendelkezzenek (ez nem azonos a közhasznú szervezeteknek adható egy százalékkal). Az állam garantálja az egyházaknak a teljes személyi jövedelemadó-bevétel 0,5 százalékát; ha ennél kevesebb gyűlik össze, az állam az összegyűlt pénzt arányosan kiegészíti. (Később a 0,5-öt 0,7-re, majd 0,9-re emelték.) A katolikus egyház további állami támogatást kap (ennek alapja „az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi közszolgáltatásokat igénybe veszik”).

Mindezek ellenére van ez a hitéleti nihil. Ennek kapcsán Veres András hedonizmusról beszél, akárha próféta volna. Lehet ezt is. Például Sheldon így panaszkodott, hogy miért menekül a barátai elől: egyszer csak Raj reggae zenét tett föl, a húga meg levette a cipőjét. Tisztára, mint Caligula utolsó napjaiban. Teljesen megzavarodott ez a világ.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum