Alig húzták be maguk után a templom ajtaját, a rend rögvest helyreállott, mintha semmi sem történt volna, és úgy, hogy sem a bádogbános, de még a duplagyűrűsök sem emlékeztek arra, hogy egy perccel előbb egy hatalmasan mosolygó Buddha rombolta le az oltárt. A mise folyt tovább a maga kitaposott, avítt útján, a dohszagból újra remegő hangok szálltak a magasba, majd visszapattantak a boltívekről, így alkotva sajátos burkot a fura-kalapos öregasszonyok feje körött, mint valami glória.
Ez védte meg őket évszázadok óta a valóságtól, tulajdonképpen ez tartotta életben ezt a szerencsétlen hordát a rónaságon, miután uruk itt hagyta az evilágot halványuló emlékké válva, de annyira azért mégis, hogy legyen erejük naponta kikelni a dunnák alól, és göcsörtös ujjaikkal, hajlott hátukkal neki tudjanak látni elvégezni azt a feladatot, amit életnek neveznek. A fröccsök ura és Béla szótlanul battyogtak a kocsma felé, olyan hosszan, hogy a közmunkások ámulva nézték a kettőket, mert nem volt világos, hogy előre haladnak, vagy hátrafelé.
Karácsony előtt indultak el a rövid pörformanszra a templomba, s amikor lebegve, remegve, káprázatok közepette visszaérkeztek az ivóhoz a száz méteres kimerítő túra után, már szilveszter napja volt. Haladtuk közben háromszor áztatta őket az eső, háromszor eredt el a hó, és háromszor söpört végig szélvihar a téren, miközben a Nap őrülten bukott le és kelt föl, ahogy száguldozott a falu körül. A kocsmáros látta, úgy iramlik az idő, mintha versenyezne velük, és már azt is tudta, miként lehet megállítani, vagy játszani vele. Csak a megfelelő italt kell Bélába tölteni, és úgy mászkálhat a múltban meg a jövőben, mintha képeskönyvet lapozgatna.
Most, hogy kiismerte barátja sajátos működését, már hatalma volt fölötte, amit azonban semmi másra nem akart használni, mint hogy ez a rohadt nap, amely arra volt hivatott, hogy átsegítse őket az új esztendőbe, hogy legalább ez teljen el minden bonyodalom nélkül, maradjon belőle holnapra valami halvány foszlány, ami azt igazolja: tulajdonképpen élnek, és nem Béla zaklatott tudatának árnyékai csupán. Emberes feladatnak ígérkezett a szesszel teli kísérlet, aminek első lépcsőjeként fröccsöt csúsztatott az idő ura elé, hogy a jelenben tartsa valahogyan. Tévét nem kapcsolt, mert pár perccel ezelőtt, amikor még karácsony volt, az okozta a földindulást.
Egyáltalán arra jött rá a kocsmáros, hogy a valóságtól óvnia kell a barátját, mert annak utálata olyan töménységben halmozódott föl benne, hogy a legkisebb találkozás is életre keltette a benne nyugvó vulkánt, aminek beláthatatlan következményei lehettek. – Hallgassunk egy kis zenét. – Ezzel próbálkozott a fröccsök ura félénken, mert emlékezett rá, hogy a megfelelő ritmusok, taktusok és dallamok Béla jobbik felét veszik elő, s ha jól választ, barátja megandalodik, nem ugrálnak benne az emlékek, hanem valami ősi állapotba merül, amikor még nem ismerték a beszédet, hanem csak érzések léteztek és ösztönök.
Arra emlékezett még, hogy nem is olyan régen Béla a Gotan Projektbe ájult bele, ezért ezt babrálta elő, és nem is kellett csalódnia, mert ahogyan a harmonika bánatosan szuszogni kezdett, barátja lehunyta szemét, és semmi nem bugyogott ki belőle a szemközti falra. Így sikerült pórázba fogni az időt, a falióra zaklatott ugrálása is megállt, és ahogyan a másodperc-mutató megtalálta az évmilliók ritmusát, hogy tik, tik, tik, a kocsmára rátelepedett a béke, ingatagon ugyan, de mégis jelenvalón. Béla nem tagadta meg magát, és nekiszegezte a kocsmárosnak a kérdést, tudja-e, mi az idő. A fröccsök ura ekkor már érezte, hogy az első menetet megnyerte, és megadó-boldogan hallgatta az előadást téridőről, húrelméletről és relativitásról.
Olyan béke telepedett hirtelen az ivóra, hogy a falu traktoros legényei is levetkőzték félelmüket, és bemerészkedtek Voland birodalmába, ami felelőtlenséget már nagyon régóta nem tettek meg. Egészen váratlanul tért vissza az élet a savanyú szagú falak közé, az olajos hajú fiatalok egymás szavába vágva ordítoztak, ahogyan évszázadok óta ez volt a módja az ünnepnek errefelé, mindez pedig, elvegyülve a harmonika lüktetésével hasonló burkot képzett a kocsmában, mint amilyet a duplagyűrűsök kaptak a templomban a valóság ellen, és a kocsmáros Bélával együtt döbbent rá arra, hogy így lehet elviselni az életet. Így, vagy sehogy.
Ez a ráismerés késztette a fröccsök urát, hogy megelőzze Béla vodkát óhajtását, forralt bort tolt elé, hogy a melankóliáját megőrizze, és elejét vegye a bajoknak, de fölöslegesen aggódott, és ösztönösen választott jól. A fűszeres gőzök fölszálltak ugyan, de semmilyen emléket nem ébresztettek Bélában, mert nem volt szokva ehhöz az italhoz, és ahogyan belehörbölt, elárasztotta a múlt és jövő nélküli jótékony bambaság, és vigyorogva figyelte a traktorosok vigadását. Most, hogy ő döbbent rá, lehet élni az életet az örökös kínok nélkül, azt hitte, a forralt bor volt a gyógyszer, és még kért, pedig csak a falai omlottak le, de nem tudott róla.
Ismeretlen vidékre ért, jól érezte magát benne, és már azt is tudta, hogyan őrizheti meg a nyugodalmat. Akkor, amikor a legények visszaszámolva várták az éjfelet, Béla csöndben kiosont az ajtón, hogy az új év dicsőségét megszerezze, de nem az alkoholista módján, akinek az az érdeme, hogy első vendég egy kocsmában, hanem a veszett lélek örömével, aki elsőként ér ki a temetőbe, és nem perverz szándékkal, hanem boldog új évet kívánni a halottainak. Mert végre észrevette, hogy ők azok, akikkel már nem kell vitatkozni, mert mindenen túl vannak, ők azok, akik megértik, mert előttük nyitott könyv az élete, és ők azok, akik tárt, csontkarjaikkal zörögve ölelésre várják, hogy együtt örvendezzenek az új évnek. Így is lett.
Vélemény, hozzászólás?