A nagytermészetű Mária Terézia – a bigott katolikus – egyszer csak kiadta a „Ratio Educationis totiusque Rei Literariae per Regnum Hungariae et Provincias eidem adnexas. Tomus I. Vindobonae. Typis Joan. Thom. Nob. de Trattnern. MDCCLXXVII.” rendeletet. Ennek történeti jelentősége ebben állott: ekkor valósult meg először, hogy az állam szabályozta az oktatásügyet, amely addig az egyházak belügyének számított.
Mindez 1777-ben, tehát rohadt régen történt. Ehhöz képest 2016 novemberében Lázár János – akiről nem tudjuk, hogy mekkora a természete neki – megalkotta az időgépet, és a fenti dátum mögé, valahová a középkorba kormányozta vissza magát a mezőtúri református ókönyvtár avatásán, amikor szólásra emelkedett, és ilyeneket volt képes mondani:
„A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle. A mai magyar állam meggyőződése, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető.” És még egy valamit, amitől biztosan agyoncsapja az Isten nyila:
„Fontos, hogy ne az határozza meg egy gyermek életét, milyen anyagi körülmények közé születik.” Ezt valahogyan összhangba kellene hozni az „annyit is ér” axiómával, de ez fölösleges volna. Ugyanis Lázár Jánosra is igaz, amit Descartes állított: „A beszédhez igen kevés észre van szükség.”
Ám Lázár János nem önálló entitás, így, a hatalom burjánzásának hetedik évében, hanem a fideszkdnp archetípusa. Csupa Lázárokból áll a párt, ez a létforma pedig ellenállhatatlan késztetést érez a beszédre. Amerre jár-kel széles e világon, előbugyognak belőle a szavak, mondatok, egészen változatos formában és tartalommal.
Térjünk azonban vissza a kályhához, amely szerint a XXI. században két alapvető értékre van csupán szüksége a magyar gyermeknek, a kereszténységre és a magyarságra. Alapos a program, ezt meg kell hagyni, de ezek mégis meglehetősen híg fogalmak legfőbb vezérlő elvnek kijelölve. Mert jó keresztény volt például Pizarro is, az inkák jótevője, vagy Torquemada, a jámbor lelkű hit-őriző, és kiemelkedően magyar alak mondjuk Szálasi bácsi, akit tán nem kell bemutatnunk, és az általa hozott örömöket sem. A lázári kritériumnak azonban mindahány megfelel.
Jánosember szerint, ami ezen túl – magyar, keresztény – leledzik az Univerzumban, az megkérdőjelezhető. Végül is, a kétszer kettő végeredménye is kétséges, ha ölég magas helyről kérdezik az eredményt, de ne merüljünk el teljesen a relativitásban. Ha jól értjük az irányt, ismét csak Descartes-hoz fordulunk, aki egy rossz pillanatában ezt mondta volna: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.” Azaz: Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.
Bizonyítéknak ez elég halovány, mégis megáll, ha az ember gyereke a hajdanvolt Lékai László bíboros nézeteit vallja, akit a szemináriumban hitében megerősítettek. Ezt mesélte egy portréfilmben valamikor, ám azóta is már negyven év telt el, és nem lehet mindenki Lékai bíboros. Viszont Mária Terézia után száz évvel Nietzsche kijelentette, hogy meghalt Isten. Ez sem ért még el Lázár úr tudatáig, mint ahogyan az sem, hogy a szifiliszes zseni szerint két európai narkotikum van, az alkohol és a kereszténység. Mindkettőt preferálja kormányunk, például a házipálesz szabad pöfögtetésével az egyiket, a másik tudatmódosítóról meg föntebb meséltem. És mégsem vagyok istentelen, meg Nietzsche sem volt az.
Szerinte Jézus Krisztus a tökéletes hippi, olyan ember, akinek akarata szemben áll minden formulával, minden idő- es térfogalommal, mindazzal, ami szilárd, ami szokás, intézmény, egyház; egy olyan világban való otthonlét, amely már semminemű realitással sem érintkezik, egy már csak ‘benső’ világ, ‘igaz’ világ, ‘örök’ világ”. Mintha ezek Ferenc pápa nézetei volnának.
Így, amikor őt kommunista bérencnek tartják a bayer-forma organizmusok, akkor csupán ilyen ellentmondásokról van szó. Jézus nem igazán klappol a nevével kurválkodó egyházzal már kétezer éve (Minálunk ezer). És, bár úgy tűnik, messzire jutottam az oktatástól, de aztán mégsem.
Mert amikor Lázár a keresztény – vagy keresztyén – ájtatos aprómagyarok kitenyésztéséről ábrándozik, mint egyedül üdvözítő irányról, valahová olyan mesze megy vissza, ahová kár lenne őt követni. Ezen túl csak azt kéne elérni valami módon, hogy a klakőrök ne tapsoljanak a baromságainak, és ez egyáltalán nem kis feladat. Gondolkodni kimerítő foglalatosság ugyanis, viszont azt harsogni a légbe, hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”, egészen egyszerű. Na, ez a baj.
Vélemény, hozzászólás?