Pörkütt, ubi, partedli – Orbán eszik

A nap fotója, 2016. november 25-e, dél körül:

A műalkotás, amely miniszterelnök úr ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt bőségesen ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyaros, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. Csupán egy mókás kutya, valamint egy gőgicsélő kisded hibádzik a tökéletes idillhöz.

orbanTényleg cukorfalat miniszterelnök úr, midőn egy lepedőt teker hurkás tokája, imporodó gyohellája köré, akár egy lómai szenátor, hogy a pörkütt szaftya nehogy pettyeket hagyjon a habos, hófehér ingen. Mer’ munkát adna a ’Zanikó asszonynak a tisztogatása, pedig neki erre ideje nincsen, hiszen az év összes napjának minden órájában és percében az elesettekért munkálkodik serényen. Mármint a ’Zanikó asszony.

Nem vagyok én ördögfattya-alávaló, aki azon mesterkedik napra nap, hogy miniszterelnök urat előnytelen színben tüntesse föl, olyan, aki a kákán is keresi a csomót, hiszen erre szükség nincsen egyáltalán. Miniszterelnök úr tálcán kínálja nekünk saját esendőségét, midőn pörküttet lefetyel, kisüstit vesz magához demizsonból a vej mosolyától kísérve, gumicsizmát húz felséges csülkeire, vagy a tornácon lafogó kalbászt firtassa guvadt szemekkel, megelőlegezve mintegy a nagy zabálás minden gyönyörűségét, akárha született agytörzsi organizmus volna a lelkem.

Midőn a tegnapi ebédről megjelent a kép a világhálón, az új egység rögtön leborult az asztal lábai elé, és elmesélte az egész nyamvadt Univerzumnak, amit a királyi pörküttzabálásról gondol, ím: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.”

Vagy épp: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!” Mindez oly kerek, és annyi mindent elmond a szavazó réteg elmebéli állapotáról, hogy teljesen fölösleges ragozni, hagyni kell, hogy a szöveg betöltse hivatását. Röhögni is ér.

kolbaszA bőséges kalória-bevitelt egyébként és állítólag a Trumppal folytatott kimerítő telefonbeszélgetés indokolta, mint a bulvármocsok ezt föltételezte. Nagy lelkek találkoztak tehát, ámde, ahogyan Donald sem Faulkneren nőtt föl, sokkal inkább a nők szoknyája alatt matatott, ez a mi fiunk sem olvasta például Móricz „Tragédia” című humoreszkjét, amely mű a zabálás veszélyeire hívja fel a figyelmet, midőn Kiss Jánost a töltött káposzta gombócaiba fullasztja bele.

Ezt nem azért emlegettem föl, hogy iderajzoljam egyetlen elöljárónk egyszerű voltát, inkább a szerető féltés mozgatta klaviatúrámat, nehogy, ugye. Mert amíg Vlagyimir a scsít kanalazza két kórház bombázása közben, vagy Donald hamburgert majszol muffok fölött merengve, a két példaképet nem fenyegeti, hogy torkán akadna a falat, de a mi fiunkat esetleg, ahogyan Zsiga bácsi oly plasztikusan leföstötte az emlegetett írásmű finisében.

És most, hogy megtettük a globális kitekintést, térjünk vissza fatornyos hazánkba, hogy ez a létforma, amely első számú vezetőnk sajátja, mármint a kulinária part nélküli imádata csakis, milyen emelkedettségeket produkál, amikor épp nem dakota közmondások kiagyalásán munkálkodik a szaftok állaga fölött ábrándozva. Így néz ki az például, amikor árvíz fenyegeti a sokat szenvedett nemzetet:

gumicsizma„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Mert mifelénk így megy ez, így irányítódik az ország szakavatott kezek és elmék által, miközben rotyog a pörkütt a bográcsban.

Egyébiránt Beckett most kocogtatta meg a vállamat, és sírva könyörgött a receptért. Azért, amelyben gyermeki tisztasággal ülnek le egy terített asztalhoz, mellőzve az úri gőgöt és felesleges hacacárét, lehúzzák a gumicsizmát sajgó lábaikról, és akkor jön el csak Godot egy kommentelő rajongó képében, hogy teljessé tegye az abszurdot ilyen szavakkal: „Jó étvágyat kívánok, így lehet a sok idétlen beszédet tűrni. Jó egészséget, és türelmet, reméljük, sokan belátják ezt a sok munkát, amit a Miniszterelnök Úr végez.”

Belátjuk. Van még kérdés? Nincsen. Na, ugyehogy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,
1 hozzászólás “Pörkütt, ubi, partedli – Orbán eszik
  1. pettra1 szerint:

    Jót nevettem. Vagy sírtam. Vagy nem is tudom…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!