Gyűlölet gebinbe’

Most, hogy már termőre fordult pártunk és kormányunk tudatmódosítási buzgalma, és kiderült, hogy az alattvalók nem csak a migráncsokat utálják, hanem jelentős számban erdélyi véreinket is, eljött az összegzés ideje. A jól elkülöníthető csoportok, akik romlásba taszítják a nemzetet, ezért tőlük óvakodni, rájuk vicsorogni hazafias kötelesség, a következők: menekültek, hajléktalanok, zsidók, buzik, cigányok, dologtalanok, az ingyenélő nyugdíjas horda, valamint a komcsik. Mindösszesen hétmillió egyed. És a románok, természetszerűleg. (Szóljatok, ha valaki kimaradt.)

A gyűlöletkör bezárult, úgymond, mindenki utál mindenkit. Ez nem újdonság, mert ahogyan az amerikai választások eredménye is jelzi, a hülyeséggel spékelt gonoszság nem nemzet-specifikus, sokkal inkább az emberi faj jellemzője. Nincs a Földön, de talán az egész Univerzumban sem – ha, és megengedőleg – még egy ilyen organizmus, amely önként és kéjjel öl, nem csak parancsra, ugye. Az állatvilág más vidékein nem azért gyilkolásznak a népek, mert a zebrának rosszul áll a szeme, hanem, mert az oroszlán éhes.

Ha már az oroszlánoknál tartunk. A múltkor volt szerencsém a Natgeón bambulni (még nem darálta le a Vajna-művek), hogy az állatok királya milyen emberséges, illetve hát, a fentiekből fakadóan mennyire állatságos bír lenni. Volt a falkában egy sérült példány, aki már a hamut is mamunak mondta, és képtelen volt önerőből még enni is. A haverja pedig, amikor leterítettek valami antilopot – aki nem Rogán volt -, nem állt neki zabálni, ahogyan gondolhatnánk, hanem tartotta neki a kaját, hogy a szerencsétlen hozzá férhessen a lágy részekhez.

gyulolet_orszaga_01A mi vidékünkön, az emelkedett „latin-görög kultúránkban” – by’ N. Szilárd rezsihuszár – a bádogbános arra szólítja fel az ezer éves kereszténység szellemében az ájtatos „híveket”, hogy ne etessék a hajléktalant. Akárha az állatkertben, és valóban, mert a homelessekről az is kiderült, hogy büdösek, odaszarnak, és át kell lépdelni rajtuk, amikor a jódógos alattvaló Istennek tetszőn naponta a munkába iramlik, ha az arabhorda még hagyott neki matatni valót. Mindez azonban, bármennyire is emelkedett, csupán az alapozása annak, amiről mesélni óhajtanék.

Volt ugye, eddig ez a szint, amelyet Marqueznél jobban senki sem mutatott be: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Ez a sípolókat megruházó rajongók állapota és foka. Mindehhez azonban még kell a vezér jelenléte, hogy inspirálja a hordát. Más, és magasabb nívó, amikor a hülyeség önjáróvá válik, belső mozgató erővé, úgymond, amely delírium aztán elvezet mindenféle kristályéjszakákhoz, ha nem figyel az ember.

Ártatlan dolognak tűnik ez is. Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasoron lévő Lipóti Pékség mintabotjában felhívást tettek közzé, aláírásokat gyűjtöttek a melegek házassága ellen „anya, apa, gyerekek” szlogennel. Az irány megfelel az Alaptörvénynek, amely rögzíti: „Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” A féreg valójában itt van elrejtve.

Nem feltételezhető, hogy a kifliárus naponta forgatja ezt a dokumentumot, felhívása tehát belülről, a zsigerek szintjéről fakad az alapizének megfelelő napi igeosztás nyomán. A Lipóti Pékség – szegény – tiltakozik és mea culpázik, hogy: „Az aláírásra való felszólítás dolgozói kezdeményezés volt, amint az tudomásunkra jutott, mind szóban, mind írásban felszólítottuk a mintabolt tulajdonosát, partnerünket, hogy távolítsa el a felhívást a mintabolt kirakatából. Ezúton szeretnénk elnézést kérni mindazoktól, akiket a szóban forgó felhívás valamilyen módon megsértett, annak ellenére, hogy a felhívás kihelyezéséről mi, mint központ nem tudtunk.”

gyulolet-es-beszed-buntetni-de-mitEz az egész nagyon szép történet is lehetne, ám mégsem az. Mindaz a buzgalom, amely immár belülről fakad, a lehető legrosszabb emlékeket és érzéseket kelti az emberben. Például, hogy a „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmannt is elképesztette, aki a következőket mondta a magyarországi deportálásokról: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” Dieter Wisliceny beszámolt róla, hogy „Bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.”

Hogy messzemenő folyományokat vizionálok nyamvadt liberálbolsevik lelkemmel? Hát perszehogy igen, és mégsem ok nélkül. Bár az emlegetett példa valóban extrém, de a mai állapotokat nagyon jól mutatja. A magyar fasiszta nem éhes, csak rosszul áll a magyar zebra szeme, hogy a szavannai cuki példánál maradjunk. Mindez azonban egyáltalán nem aranyos, hanem inkább szomorúságos jelenség, ami azt demonstrálja, az illiberális nemdemokrácia miként veszi el az ájtatos alattvalók eszét. Hát ekképp, ami nagyon rossz ómen, főleg akkor, amikor a „Száz év magány” – mint szentírás – pár sora újólag megmutatja, milyen állapotban leledzik kietlen hazánk, és annak mindenható ura.

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré…Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum