Megettem egy pillangót

Kitörő örömmel hallja az ember, hogy replikát készítenek Horthy kormányzó úr aranyvonatáról, amely azt a célt szolgálta 1938-ban, hogy a Szent Jobbot hurcolásszák vele szerte az országban. Ahogyan akkor, most sincsen ennél fontosabb föladat minálunk. Az első kurzus idején koronát már úsztattak a debilek, fonnyadt alkart cipelni semmivel sem rosszabb dili.

Így gondolhatták ezt a koronaőrök, akik a hajdani vonatról addig-addig álmodoztak „Tihany 1-es” (ez is) díszegyenruhájukban a cucc mellett feszengve, míg el nem érték az áhított célt. Lesz vonat, illetve kocsi, uszkve nyolcvan millióért. Ez olyannyira nem tétel a mai viszonyok közepette, hogy kár is megemlíteni, csak a történeti hűség okán raktam ide.

Nyolcvan évvel visszaálmodni magunkat minden pénzt megér, a többire ott van a MasterCard. 1938 egyébként elég sűrű év volt a háború előtt, így minálunk is történtek említésre méltó események az alkar pöfögésén kívül. Például az első zsidótörvény lépett életbe, Imrédy Béla hivatalosan is nekilátott Hitler seggét nyalni, az első Bécsi Döntés okán pedig Horthy úr seregei élén bevonulhatott Komáromba.

Ezt az örömöt később kétszázezer honfitársunk fizette meg a Donnál, ahol akadhatott olyan is, aki azt hitte, mindjárt eláll a hóesés. De ne szaladjunk előre ennyire, hiszen 1938 még boldog békeév volt, amikor is uszkve hárommillió honfitársunk nélkülözött és éhezett zsíros kalapban, csüngő bajuszok és áll tövében csomózott fejkendők alatt. Megvan a kép a falusi idillről, azt hiszem.

ez-eltart-egy-darabigMindez azért jutott eszembe, mert annyira jobban teljesít az ország, hogy friss felmérések szerint máma minden negyedik ember, a teljes lakosság huszonnégy százaléka, tehát nagyjából annyi organizmus éhezik, mint a kormányzó úr idejében. Villámléptekkel haladunk tehát az űrkorszakban, ezt az is mutatja, hogy most már nem éheznek az emberek, inkább tartósan nélkülözik az élelmiszert.

Különösen érdekes ez abban az összevetésben, hogy szerte a Föld nevű bolygón ma minden kilencedik ember nem eszik csülköt Pékné módra, s ebbe az adatba beletartozik például Etiópia is a puffadt hasú kölkeivel. Itt, minálunk tehát még ennél is drasztikusabb a helyzet. Öt év alatt, ami nem az eemúttnyóc, ugye, közel a duplájára nőtt a gyomorkorgatók száma.

Ebből is kitetszik, hogy soha nagyobb szükség nem volt az alkaros vonatra. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elkerüljem a demagóg dumát, és ez fogós, nehéz föladat. Ezért egy kis életképet pittyentek ide a hajdani Sztálingrád környékéről, ahol a hatodik német hadsereg is erősen nélkülözött. Erről a Führer – mint ahogyan ez a miénk szintén – nem igazán akart tudomást venni.

Viszont volt neki egy tökös tábornoka, bizonyos Zeitzler nevezetű, aki úgy irányította a főnök mindig elkalandozó figyelmét a problémára, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki „diétája” befejezését.

Most leszek szájbarágós hülye, és azt javasolom például a jól táplált annyit is ér Lázár úrnak, hogy nyüves életét tengesse ezentúl csirkeszárnyon vagy farháton, jobb napokon vehet magához tescós parizert is vízzel meg száraz kenyérrel. Ilyen edzésmódszerek után alaposan megváltozna a világlátása, és eljuthatna még az Agymenők Howardjának szintjéig is, aki, amikor űrutazásra dresszírozták, nagy nyomorúságában, némileg elborult tudattal ezt szkájpolta haza a cuki kis asszonyának: „Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt, és gyönyörű, de nagyon éhes voltam.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum