Stadionjellegű ország

Most, hogy szétnézünk a romok között, amit a hordák itt hagytak nekünk, az emberbe egyszer csak hirtelen, váratlan beléhasít a fölismerés, hogy ez a gőzölgő szarhalom, ez már nem ország. Ez egy stadion, illetve nem is igazán, hanem vakondtúrásos, birkapöttyös legelő, ámde mindenképpen futballpálya két kapuval mindenki gyönyörűségére.

Olyan, amelyet Orbán valaha megálmodott, és jelenleg is folyamatosan álmodik, saját, belső használatra, szotyolapökködés közepette folyik ki a gőzzel teli fejéből szünet nélkül. Minden van itt, ami egy láblabda eseményre jellemző, csak négyzetre emelve. Két tábor, akik kellőképpen utálják egymást, olyannyira, hogy ölre is mennek.

Illetve az elvetemültebb üti a védtelent, mert szidni merte a kapitányukat, sőt, minden határon túlmenve ki is fütyölte őt, ami egyértelműen vért kíván, mert így rendeli azt a szurkolói böcsület. Ezek ketten már a stadionban pofozkodnak, nyugdíjas üt történészt, nagymama egyetemistát, a rend fenntartói pedig csak mélán nézik, ahogyan folyik a vér.

bgfoci_jpgHimnusz is van jó meccshez illőn, ami nótát a hazaiak szerint szent alélással kell hallgatni, miközben az ember szeme a múltba réved, fátyolos gondolatain pedig átsuhan a zivataros történelem, amely szenvedéseknek a kommunisták, a zsidók, a cigányok meg a buzik a jól kivehető okai, és ez elviselhetetlen kínt gerjeszt az igazmagyarban.

Olyannyira, hogy éppen ezért, amint az áhitat befejeződik, legott elkezdődik az ordítás, az addig is szűkös tudat még jobban bezárul, és indul a vonat, de az emberek nem értenek a futballhoz. A lelátó oly szent hely, amelyet kerítéssel kell leválasztani, nehogy idegen hordák elözönöljék azt, és a rácsok mögül rendre kihallatszik a Székely Himnusz, meg, hogy vesszen Trianon.

Fixációja ez már a magyar embernek, olyannyira, hogy minden meccsen föl kell emlegetni. Észre sem veszi már a jódógos, jómunkásemeber, ösztönös a betegség. Beléptető rendszer is van, mint az a Kossuth téri meccsen is tapasztalható volt, ez a jószág pedig arra szolgál, hogy csak a kiválasztottak, a fölkentek, a „B” közép juthasson be a szentélybe.

Aztán ezek kurválkodnak leginkább, mint a 2006-os rangadón is, idegenben, fölgyújtva, lángba borítva a fél pályát, aztán kiderült, hogy a csapatkapitány cukkolta fel őket, de ezzel senki nem foglalkozik. Viszont akkor bosszút esküdtek, mert rendet tettek közöttük, hogy azóta is ezt emlegetik. És hat éve csak hazai meccseik vannak, hat éve isszák a vért, a bírót lefizették, a pálya pedig lejt.

Kapitányuk pedig az UEFA-t szidja, mint minden mai rossz eredőjét, a „B” közép is ordít ellene és vele, sőt, ez a csoport már azt sem tudja, kit kell utálnia, de valakit nagyon muszáj. Így csordogál a meccs, amelyet életnek neveznek. Szotyola van, sör van, kérdés nincs. A hangszóró a kapitány elhaló, rekedt hangját bömböli, és már sípol a kisvasút kisvonatja a kis fütyülőjével.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum