Je suis Irénke néni

Van, amit nem lehet megvenni, és már történelem is. Mert Warholnak igaza volt: Fifteen minutes of fame for fifteen minutes. – Amikor az hírlett, hogy a NAV rászállott az angyalra, aki a Nyugatinál hóban, szélben és napsütésben árulta a süteményeket, pedig igaz sem volt.

Akkor kezdődött minden, a rá-, és önmagunkra csodálkozás. Irénke néni elemelkedett a flasztertől, szimbólummá vált egycsapásra, és megindultak a jólelkű hordák, hogy süteményt vegyenek, mert tán irgalmasak voltak, ami kivételes érdem a mai farkasvilágban, vagy épp másmilyen okból.

Legfőképp más okból. Fölismerték, hogy mindenkiből lehet Irénke néni a lét peremén tántorogva, hogy lehetnék én is kamikázé. Mások, politikusfélék, látványosan majszolták a jólelkűség álságos hatlaposait, hogy de jó fej vagyok én. Többen viszont elővették a jobbik részüket, és szívjóságból zabálták tele magukat, de ez már a múlt köde.

halalÉs most meghalt hát, és most megtörtént a csoda. Mécses ég a sütemények hűlt helyén valami megmagyarázhatatlan okból. Megmagyarázhatatlan, mert senki sem ismerte, nem lehetett tudni, van-e családja vagy nincs, hogyan él, hogyan nem, mit gondol, mit szeret, kit nem. Senki sem tudta, és most siratják.

Voltaképp tehát önmagukat siratják, mert elköltözött a templom, ahol naponta lehetett áldozni a gyónás kényszere nélkül, a napi süti búcsúlevél volt a mennyországba hívőnek és hitetlennek egyaránt. Meg hát, lázadás is a hatalom ellen, hogy akit az megalázott és megnyomorított, azt ellenére magunkhoz emeljük.

A kétmillió éhező és a négymillió szegény volt ő, ilyképp a lelkiismerete azoknak, akik tudnak még süteményt venni. Voltaképp ő volt a mi Aureliano Buendiánk, aki magányában gyártotta az aranyhalakat vég nélkül, hogy aztán beolvassza és újra kalapálja az egészet. Így születtek ezek a sütemények is a magányban majdnem száz évig, hogy dallamosak legyünk: Cien años de soledad.

Irénke néninek nem volt története egyáltalán. Nem volt múltja és nem volt jövője, csak Nyugatinál álló jelene, ahonnan ismeretlen vidékre távozott naponta, hogy aztán újra megjelenjen, figyelmeztetve a népeket, hogy embernek lenni egészen jó foglalatosság is lehet. Ennyi volt hát ő, a lelkiismeret, halála pedig intés. Erre figyelmeztet minket (Schopenhauer után).

Nemcsak filozofálni nem filozofálna az ember, ha a halál nem volna, hanem sok más egyebet sem tenne, mi több létezni sem létezne, voltaképp azt kellene mondani, hogy már réges-rég kihalt volna; csakhogy még kihalni sem tudna, lévén halhatatlan. Halál nélkül tehát sem élni, sem meghalni nem tudnánk: ezért mondható ki a tétel, hogy az élet abszolút értelemben a halál ajándéka, tehát egzisztenciálisan hálásak lehetünk neki, hogy van.

És ennyi az egész. A köröttünk zúgó tébolyulásban voltaképp Irénke néni és süteményei alkalmat és módot adtak arra, hogy – egyelőre még – megőrizzük a józan eszünket. Most ennek a hiányával nézünk szembe, meg az emberarcúéval. Kirielejszon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!