Van, amit nem lehet megvenni, és már történelem is. Mert Warholnak igaza volt: Fifteen minutes of fame for fifteen minutes. – Amikor az hírlett, hogy a NAV rászállott az angyalra, aki a Nyugatinál hóban, szélben és napsütésben árulta a süteményeket, pedig igaz sem volt.
Akkor kezdődött minden, a rá-, és önmagunkra csodálkozás. Irénke néni elemelkedett a flasztertől, szimbólummá vált egycsapásra, és megindultak a jólelkű hordák, hogy süteményt vegyenek, mert tán irgalmasak voltak, ami kivételes érdem a mai farkasvilágban, vagy épp másmilyen okból.
Legfőképp más okból. Fölismerték, hogy mindenkiből lehet Irénke néni a lét peremén tántorogva, hogy lehetnék én is kamikázé. Mások, politikusfélék, látványosan majszolták a jólelkűség álságos hatlaposait, hogy de jó fej vagyok én. Többen viszont elővették a jobbik részüket, és szívjóságból zabálták tele magukat, de ez már a múlt köde.
És most meghalt hát, és most megtörtént a csoda. Mécses ég a sütemények hűlt helyén valami megmagyarázhatatlan okból. Megmagyarázhatatlan, mert senki sem ismerte, nem lehetett tudni, van-e családja vagy nincs, hogyan él, hogyan nem, mit gondol, mit szeret, kit nem. Senki sem tudta, és most siratják.
Voltaképp tehát önmagukat siratják, mert elköltözött a templom, ahol naponta lehetett áldozni a gyónás kényszere nélkül, a napi süti búcsúlevél volt a mennyországba hívőnek és hitetlennek egyaránt. Meg hát, lázadás is a hatalom ellen, hogy akit az megalázott és megnyomorított, azt ellenére magunkhoz emeljük.
A kétmillió éhező és a négymillió szegény volt ő, ilyképp a lelkiismerete azoknak, akik tudnak még süteményt venni. Voltaképp ő volt a mi Aureliano Buendiánk, aki magányában gyártotta az aranyhalakat vég nélkül, hogy aztán beolvassza és újra kalapálja az egészet. Így születtek ezek a sütemények is a magányban majdnem száz évig, hogy dallamosak legyünk: Cien años de soledad.
Irénke néninek nem volt története egyáltalán. Nem volt múltja és nem volt jövője, csak Nyugatinál álló jelene, ahonnan ismeretlen vidékre távozott naponta, hogy aztán újra megjelenjen, figyelmeztetve a népeket, hogy embernek lenni egészen jó foglalatosság is lehet. Ennyi volt hát ő, a lelkiismeret, halála pedig intés. Erre figyelmeztet minket (Schopenhauer után).
Nemcsak filozofálni nem filozofálna az ember, ha a halál nem volna, hanem sok más egyebet sem tenne, mi több létezni sem létezne, voltaképp azt kellene mondani, hogy már réges-rég kihalt volna; csakhogy még kihalni sem tudna, lévén halhatatlan. Halál nélkül tehát sem élni, sem meghalni nem tudnánk: ezért mondható ki a tétel, hogy az élet abszolút értelemben a halál ajándéka, tehát egzisztenciálisan hálásak lehetünk neki, hogy van.
És ennyi az egész. A köröttünk zúgó tébolyulásban voltaképp Irénke néni és süteményei alkalmat és módot adtak arra, hogy – egyelőre még – megőrizzük a józan eszünket. Most ennek a hiányával nézünk szembe, meg az emberarcúéval. Kirielejszon.
Vélemény, hozzászólás?