Hazátlan, bozontos szívünk

Arról ábrándoztam, hogy szűkes közönségemnek elmesélem a Bhagavad-ghítát, abból a célból, hogy a mai vészterhes időkben szellemi muníciót meríthessen belőle. Aztán lemondtam ebbéli szándékomról, mert ilyen szöveg most minálunk nehezen értelmezhető:

„Minden ember akaratlanul kényszerítve van, hogy az anyagi kötőerőkből születő impulzusok szerint cselekedjen; ezért senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.” Be kell látnunk, hogy ez nem egy elsőáldozós duma, ellenben jó.

Krisna urunk ugyanis a cselekvés szükségességét magyarázza el nékünk, majd a meditáció fontosságát hirdeti, és az istenség áhítatos szeretetét („bhakti”) jelöli meg az üdvözülés útjaként. Nem egy pannonhalmi apátság, ezt be kell vallani. De fölösleges is, hisz mindnyájan menekültek vagyunk az új kötelezettség szerint.

bolondok háza2Menekültek a hazában. Mintegy hatmilliónyian. És a mostani állapotokban, amikor törvényt ül rajtunk a gyalázat, be kell látnunk a cselekvés szükségességét. Reggel, ahogyan az szokásban van nálam, elindultam a boltba, hogy beszerezzem azt a kalória-mennyiséget, amely szükséges (és elégséges) ahhoz, hogy elmeséljem a fejem tartalmát.

Rengeteg keményen dolgozó kisemberrel találkozhatik ilyen alkalmakkor – naponta – a ’zember. Egyébként már őszül is, és ittfelejt, sötét van tehát. Mivelhogy ez egy zabolátlanul boldog ország, és jobban is megy neki, ahogyan azt mondják az okosak, csupa vigyorival kéne összefutni ezen a túrán.

És aztán nem. Általában két kifli, meg tíz deka párizsi, hogy emelkedettek legyünk – a Józsinak jó a parizer is -, viszont, hogy az arcok. Én öt ötvennyolckor lépek ki az utcára, hogy a hatórás harangszó az első sarkon kapjon el. Mindez azt mutatja, hogy épp pont jól érkezek az egységhez.

És mindig látom, hogy éppen ilyenkor iramlanak más alattvalók is. Nézegetem őket rendszerint, hogy épp kurvára boldogok-e, és soha nem tűnnek annak. Tessenek elolvasni Kafkának „A kastély” című dolgozatját, abban van az benne, hogy mindenkinek egyforma a feje. Egyformára gyalulja azokat az őket körbevévő világ.

Hat óra nulla, nullakor, amikor embertársaimmal ott zizgünk, és várjuk, hogy a boltos kisasszony kitárja előttünk a csodák kapuját, csak azt lehet tapasztalni, hogy legyalult népekkel van körbefogva a ’zember. És ilyenkor megint eszébe jut: „Minden ember akaratlanul kényszerítve van, hogy az anyagi kötőerőkből születő impulzusok szerint cselekedjen; ezért senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.” – Ennyit szerettem volna csupán elmesélni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum