Vége van

„Valljuk, hogy a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.” Ilyen dumára nekem ötödikben a tanárnő valami nagyon csúnyát mondott volna, a mai időkben meg a szerkesztőm küldene el a jó francba. Minimum.

És akkor a mi okosaink ott a Parlamentben a két vezér óhajtására meg fogják szavazni, hogy mindez gránitszilárdságú legyen. Mit lehet ilyenkor tenni? Sóhajtani, és fohászkodni, hogy Istenem. Valamint irkálni ilyeneket azok számára, akiknek még nem ment el teljesen az esze a vérzivatarban.

Régóta ismert már az az orbáni szándék, hogy lebutítsa az alattvalókat. Jelentem, a kísérlet sikerült, mutatja ez a „szép szöveg” is, amelyet megalkottak. Előállítottak egy betűhalmazt, aminek értelme nincsen, ám mégis kellően emelkedett.

alapasztalKödülte, misztikus kelta tájat mutat az alföldi rónaságon. Ilyen nívón persze, hogy nincsen szükség Népszabadságra. Egyébre sem nagyon. Vezényszavakra, töketlen közmondásokra inkább. Abból ért a keményen jódógos jómunkásember, levesre telik, meg kenyérre. Meg fröccsre, hogy ne csináljon ricsajt.

Tudtuk, hogy ez lesz. De hogy ilyen hamar bekövetkezik, arra senki sem számított. A szent jobb hurcolászása, a korona úsztatása, stadionok avatása meg az alaptörvény asztala, amely előtt talpaink egymásra lépnek, mind-mind egy lépcsőfok volt a mélységbe tartó úton.

És most a saját tehetetlenségénél fogva gyorsuló iramban, secundumnégyzet iramodással hull minden a totális nihilbe bele. Olyan spirál ez, amiből visszaút nincsen. Nem létezik. A fenti, alapmicsodába emelendő idézet mutatja, hol tart most a rajtunk ücsörgő hatalom. Itt: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.”

Vallják, önazonosak, védelmeznek. Végünk van. Addig-addig védtek meg mindent szart, amíg aztán minden elveszett. Gazdaságilag, amíg az Unió önti beléjük a pénzt, még ellavíroznak. Amikor az megszűnik, két perc alatt esik darabjaira a tákolmány. Akkor lehet majd védelmezni az alkotmányos önazonosságukat. Az eszem megáll. Már megállt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Vége van
  1. aradír szerint:

    “a mai időkben meg a szerkesztőm küldene el a jó francba.” Ezért viszont majd nyilván megdicséri. Viszont az alattvalók lebutítása már sokkal régebbi cél.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!