A rezsibiztos főbirkózó, latin-görög gyökerű fiatalember, akit véletlenül Németh Szilárdnak hívnak, és nagyon reszket az idegenektől, most is megmondta a frankót. Szerinte „épp ideje volt” a Népszabadság bezárásának. Tuzson Bence – aki nem tudom, mi a rosseb, de ő is mindenhez ért – azt fejtegette, hogy a kormány kizárólag gazdasági kérdésként tekint az ügyre.
Végül is igaza van. Minden gazdasági kérdés, az is, hogy őt az ő kormánya nagyon szép pénzért alkalmazza. Hogy ezek a kijelentések mennyire sunyiak és álszentek, azzal én nem kívánok foglalkozni most különösebben, mert minek? Kies hazánk szellemi állapotjára fókuszálnék inkább, mert elsősorban az vezet ide. Hogy egy Népszabadságot be lehet zárni.
Reggelente, amikor hatkor beállítok a boltomba kifliért vagy csigáért, más, álmatlan polgártársakkal is összefutok rend szerint. Legtöbbjük ilyenkor veszi magához az aznapra szánt szellemi táplálékját is, amit körömreszelés közben lehet vizslatni. Ilyen színes kiadványok ezek, amelyek celebek melleivel foglalkoznak leginkább.
Népszabadságot én senkinek a kezében nem láttam a hosszú évek alatt, és ez nem a lap hibája. Ezt azért szögezzük le. A csöcsös lapok a magyar választópolgár nívója, ha tetszik ez nekünk, ha nem. Ilyképp magam a Népszabadságot nem azért siratom, mert ellenzéki. Nem az volt, nevezzük inkább realistának. Azért fáj leginkább a letarolása, mert egy szellemi műhely szűnt meg.
Ahol még volt alakja, formája annak a szakmának, amit újságírásnak neveznek. Például nagyon bennfentesként az is látható volt rajta, hogy még tördelni is tudtak. Ugyanez a MédiaWorks zabálta fel a mi kis helyi lapunkat is, itt a megyében. Egyébként ott születtem én huszonhét éve, és kitérők után – tíz évvel ezelőtt – úgy véltem, hogy próbáljuk meg újra.
Nem ment. Nem írni kellett, hanem dobozokat betölteni betűkkel. A forma szabta meg a gondolatot. Kurva nehéz így irkálni, és minden megbecsülésem azoké, akik ilyen feltételek mellett is tudnak tartalmat szolgáltatni. Olvasható szöveget. Tudva azt, hogy a tulajdonos, a gazda mit vár el. Minálunk Hendét vár el, és a folyományait. Rózsaszín vidékeket.
Most egy kicsit eleveztem a Népszabadságtól, de hát, ez is az. Minden Népszabadság, ha úgy vesszük. A testi nevelés meg a stadionok kultusza, a tizenhat évre leszállított tankötelezettség, a mindennapos nótázás vágya, és az összes hasonló őrület arra fut ki, hogy Népszabadságra ne legyen szükség. Másra sem lesz hamarosan, a tegnapi történések egy hosszú út első állomása voltak. Ennek végén pedig majd ott ülünk a stadionban, bajszunkon szotyola-maradványok, és böfögünk. Ezt szánják nekünk.
Vélemény, hozzászólás?