Miután kitápászkodott a sarokból, ahol pár óra alatt végigdelirálta ez egész életét, és azt a felelőtlen kijelentést tette, hogy még él, Bélának szembe kellett néznie a kihívással, és eldöntenie, hogyan is abszolválja a gongszó után a reá váró újabb meneteket lehetőleg úgy, hogy talpon is maradjon.
Mindehhöz meg kellett vizsgálnia a ringet, így újólag kinézett a légyszaros ablakon, fölmérendő az ellenfelet, amelyet egészen egyszerűen világnak lehetett nevezni, mert nem volt jól megfoghatóan elkülöníthető, hogy kitől és honnan jöhet a baj.
Nem kell nagy dolgokra gondolnunk ilyenkor, amikor Béla küzdelmeinek tárgyát vizslatjuk, tapasztalatból tudjuk, számára elég volt egy légy is, hogy kibillentse őt fölemelő melankóliájából, következésképp bármi ellenfélként volt meghatározható.
Még egy rohadt gyufásdoboz is a fröccsfoltos abroszon. Ilyen eleve elrendeléssel nézett ki az ablakon hősünk, és rettenve tapasztalta, hogy semmit sem lát, csupán valami villódzást észlelt, és nekilátott nyüszögni, nyöszmörögni és vinnyogni, mert rádöbbent, milyen éles pengén egyensúlyozik, hogy már akkor föladja, amikor még a pókhálót sem fésülte ki zilált hajzatából.
Szólni nem volt bátorsága, a fröccsök urának mégis föltűnt a gond, és egyszerű megoldást javasolt. – Töröld ki a csipát a szemedből! – Ennyit szólott, és lám, Béla újra látott.
Újra kinézett hát az ablakon, és elborította a kilátástalanság nyugalma, amikor észrevette, hogy még mindig június van, mert a közmunkások ugyanúgy vakarózták a földet a sárga mellényükben, a templom réz teteje ugyanúgy csillogott a napfényben, a duplagyűrűsök ugyanolyan gonoszan iramlottak a misére, és a melegítős ifjú asszonyok szeméből is csak az a reménytelenség sütött, ami már akkor elkezdett sugározni, amikor a násznép közé hajították a menyasszonyi csokrot.
– Mikor lesz az a kurva szavazósdi? – Kérdezte Béla a barátját, mert utolsó emléke az volt, hogy puszta körömmel akarja elpusztítani a falu határában álló nagy kékséget. – Október másodikán. – Jött a válasz, s miután Béla nagy nehezen kiszámolta, hogy még rohadt sok éjszakája van addig hátra, amelyeket nem óhajtott álmatlanul tölteni, úgy, hogy már tizenegykor fölébredt pisálni, aztán csak kóválygott a falak között, tehát a magány elől menekülve a kocsmárosnak szegezte nem a kérést, hanem az állítást, amely ellen semmilyen apelláta nem létezett. – Addig ide költözök.
A fröccsök ura egykedvűen rántotta meg a vállát, neki ugyan édesmindegy volt, Béla tulajdonképpen már most is az ivóban élt, néhány órával több nem számított. Tulajdonképpen semmi sem számított, mert élénken kitetszett, hogy az Univerzum, és elsősorban is benne a Magyarországnak nevezett zárt osztály immár teljesen megbolondult, a tévéből is folyamatosan a harsonaszó hallatszott csatába szólítva mindenkit, aki még mozogni bírt.
Miután Béla ilyen karakánul elrendezte az eljövendő hetek sorsát, kért egy fröccsöt reggelire, és nekilátott átgondolni, mi várhat rá. Az elmúlt időket a sarokba ájulva már számba vette és elemezte, most pedig a naptárban reménykedett, amely már szeptembert mutatott, így jó esély látszott arra, hogy hamarosan eljönnek a ködök, amelyek elfedik majd előle a világ nyomorúságát, mert a lámpák fénykarikája dereng majd csak, és a hangok is tompán puffannak.
Ehhöz képest a Nap, amit hónapok óta odaragasztottak a házak fölé, semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy egy centit is engedjen. Kilátástalanul ontotta magából a hőséget, ezzel is mutatva, hogy korrupt és szervilis féreg ő is csak, mert ezeknek a kampányolóknak világított, még harsányabbá téve az örökös nyüzsgésüket, ami kezdett amúgy is elviselhetetlenné válni.
Bélának soha nagyobb szüksége nem volt arra, hogy fölvegye a koala létmódot. A jámbor szőrmók eukaliptusz bódulatban töltötte egész életét egy fa tetején, hősünk is emellett döntött egy szinttel lejjebb, és fröccsök szopogatásával helyettesítve a levelek rágcsálását. Jól tette, szüksége volt a terápiára, hogy megőrizze bizonytalan szíve épségét.
A tévéből folyó mocsokra már immunis volt, nem is hallotta a szöveget, az állandó monoton zajból néha előbuggyantak ilyenek, hogy menekültek, bevándorlók, terrorizmus, és ezek végtelen permutációja, amelyek úgy folytak át rajta, olyan jelentéstelenül, mintha azt ismételgették volna folytonosan: kóconfitty, esetleg varázslólekvár.
Az egyik ilyen forróságtól átkozott napon azonban beütött a ménkű. Ismeretlen teherautó fékezett a Szentháromság szobor mellett, a két közmunkás odahagyta a gereblyéit, és azzal töltötte a műszakot, hogy újabb – igaz kisebb formátumú – kéklő gyűlöletbombákat helyezzen el az összes kandeláberre, minden sarokra, és még az eget is teleragasztották vele, csak a Napnak hagytak egy kis rést, hogy megvilágíthassa a gyalázatot. Ettől a ponttól megszűnt még a csöppnyi viszonylagos nyugalom is a faluban, Bélánk lelkében pedig különösen nagyon.
És nem csak azért, mert tudta, mi folyik a kocsma védelmező falain kívül, hanem mert a csillagfényes éjszakákon a szél úgy rázta ezeket a kis kékeket, mint a rumbatököt, a hangjuk is olyan volt némi nyikorgással keverve, hogy a falu lakói egy percre se feledkezhessenek meg arról, mit is kérnek tőlük azok, akik okádni hívják őket.
Így jött el az egyetemes álmatlanság ideje, mintha tudatosan akarták volna kifárasztani az összes traktoroslegényt, duplagyűrűst és olajos hajú férjeiket. Még a kisdedek is megszenvedték ezt az egészet, a folyamatos nyikorgást, kopogást éjszakánként egyre gyakrabban törte meg a bömbölésük, de a népek mégsem elégedetlenkedtek.
– Hülye ez mind. – Ezt vonta le Béla, ami nem volt valami nagy újdonság, mégis jól esett eldünnyögni, ha csak magának is, mert a fröccsök urára számítani már nem lehetett. A teljes katatónia állapotába merült ugyanis, így az a különös helyzet állott elő, hogy Béla – aki már hetek óta kizárólag boron élt – józanabb volt, mint ő.
Viszont semmi sem tart örökké, és erre akkor derült fény minden kétséget kizárhatóan, amikor az ismeretlen és láthatatlan hatalom teljesen leigázta a falut. Nappal tuccos zene szólt az utcákon, az ifjú fúvós zenekar masírozott fel és alá, invitálva az egyszerűeket estére a kultúrba, ahol nem Cipolla lépett fel, hanem valami pártember a megyéről, hogy elmagyarázza az egész elátkozott szavazás gonoszságát, Barbie színekre föstve a száradó tehénlepényt. A délelőtti misén még a bádogbános is a részvételre buzdított Jézus nevében, akit meg kell védeni, mint mondta, bár senki sem tudta, kitől, vagy mitől.
Ennek ellenére özönlöttek a népek a nagy leleplezésre, és ahogyan Béla az ablakon kibámulva látta, leginkább azok, akik a nyár elején az egyetemes futball-őrület idején nemzetiszín pántlikával díszített traktorokkal indultak a határra. Ily módon zárult be a kör véglegesen.
– Mi lesz most? – Kérdezte félénken a barátját Béla. A fröccsök ura kiemelkedett egy röpke pillanatra az apátiából, és élénk érdeklődést mutatott. – Hm? – Ezt a kimerítő kérdést tette föl, és Béla belátta, hogy ez oly mélységű dilemma, amire nincsen érvényes felelet.
Ő azonban rettegett magunk közt szólván. Iszonytató erővel félt attól, hogy ezek a pántlikások, miután újólag átöblítették az agyukat, majd elözönlik az ivót, és neki meg kell hallgatnia, mit öntöttek megint beléjük, amihöz egyáltalán nem volt érkezése.
Viszont ekkor visszavonhatatlan bizonyságot szerzett Isten létezéséről. Miután hiába kereste őt a kocsma sarkában, majd egy egér képében vélte megtalálni, a szakállas a segítségére sietett. Egy szempillantás alatt varázsolt novembert a júniusból, hirtelen köd ült meg mindent, és Béla tudta, hogy itt az idő. Kitárta az ivó ajtaját, megmerítette a tüdejét nyirkos levegővel, és belesétált a tejfölbe. A templom harangja egyet kongott, hősünk pedig kigyalogolt a valóságból a végtelenbe. Egy másodperc alatt tűnt el.
A fröccsök ura bambán nézte a semmit, és most először nem volt biztos abban, hogy viszontlátja a barátját. De nem volt idő elmélkedésre, a kultúrból már érkeztek a frissen programozott traktoroslegények, akik szomjasak voltak. Nagyon.
Vélemény, hozzászólás?