Jó dolgom van, nem köll annyit nyomogatnom a billentyűket, megtették helyettem mások, ugyanis már három éve elkezdődött a mai nap története. Mint arra nagyon jól emlékszünk, 2013-óta állami megrendelésre készült, túlérett gyermekdal erősíti a nemzeti összetartozás langymeleg érzését minálunk, vigadjunk hát:
„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek/ Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk!…”
I tak dalse.
Születésekor a hvg.hu így örvendezett: „Az Összetartozás Dala természetesen nem csak az énekesek mélymerítése miatt egyedülálló. A gyermekkórus ministránsfiúkat megszégyenítő hangkészlete például még az utca emberére is kokárdát varázsol, ez nem kérdés. Persze a lalázós refréneken túl Gergely Éva népdalénekesnő csontig hatoló felvezetésével megindul a kötelező betyárhajlítgatás is, igaz, most zászlólengetés nélkül.”
Mindez azért jutott eszembe most, mert itt van nekünk ez az Olimpia, aztán a NER-ben edződött nemzetet egyszerűen tökön nyalja a múzsa, és kiszakadnak belőle a verssorok, ellene nem lehet mit tenni. Íme a szöveg, amely engemet is megigézett:
„Azt mondta Hacsek és Sajó: Elindult a magyar hajó, Reszkessetek bajnok németek, Mert innentől kezdve végetek! Lelapátolnak mindent a lányok, Emelkednek a tetszési számok, Rengeteg magyar állva tapsol, Ha két lány ilyen szépen harcol! Jöhet az ellen, jöhet a betegség, E lányokat nagyon szeressék! Az ország a boldogság tanúja, Szabó Gabi és Kozák Danuta!”
Ellenállhatatlan. Viszont miután ledöntött a lábamról a műalkotás, jött a hír, hogy elkészült az 1956-os emlékév hivatalos dala, amelyet személyesen maga Orbán Viktor rendelt meg, és aki Leslie Mandokit bírja, az rossz ember nem lehet.
Az mno így örül neki: „Gondolom, hogy még az első kottafej előtt, ahogyan az egy ideje már szokás, egy közepes, de azért jól kivehető összegért cserébe valaki felmérte, hogy kikhez szóljon majd a dal. Ha igen, az a baj, ha nem, akkor meg az. Jó, a magyarokhoz persze, de mégis. A fiatalokhoz is esetleg, akiknek ’56 nagyjából annyit jelent, mint 1848–49, ha egyáltalán? Mert akkor ez a musicales, rockoperás modor 2016-ban nagyon mellément. Az eurovíziós, kertévés, rádióbarát gárda néhány díszítéssel meg pláne. Aztán bevonták-e a komponálásba Paul Simont és Art Garfunkelt is, mert néhány taktus veszettül hasonlít az egyik legnagyobb slágerükre. Aztán meghallgattam még egyszer, és néhány helyen egyszerűen nem értem a szöveget. Illetve azt hallom ismétlődni, hogy Magyarország halszagú.”
Itt tartunk most.
Aztán, hogy mért ékeskedek idegen tollakkal? Mert féltem a nyamvadt szívemet, hogy még megszakad a gyönyörűségtől. Ezért eddig nem hallgattam meg. Viszont nagyon sokáig ennek ellenállni nem lehet, máma fölkészítem magam az alélásra, és letudom a kötelezőt. És ha csak fele olyan jó lesz, mint a barackos, akkor elégedetten csettintek majd, hogy a foglalkozás megint elérte a célját, valakik jó nagyot merítettek a húsosfazékból. Semmi más nem lényeges, csakis ez.
Vélemény, hozzászólás?