Nyolcvan gyerek

Olykor-olykor leülök egy fagyira városom főterén. A nyalakodás tart egy negyedórát, ennyi idő alatt körülbelül három koldus lép hozzám a járandóságáért, mert enni szeretne.

Félszavakból is megértjük egymást, ha történetesen nincsen nálam pénz, akkor rohadtul szégyellem magam, aminek nem igazán értem az okát, mert csak az van, hogy magam is olyan vagyok, mint a kérő ember.

Igaz, az én kezemben van fagyi, az övében meg nincs. Ha úgy vesszük, én permanensen fagyi utáni állapotban vagyok, míg a velem szemben szemlesütve álló fél meg mindig a fagyi előtti létformában leledzik, sőt, lehet, zsömle előttiben is.

Sokan vannak zsömle előtti állapotban ebben az országban.

Rmanneken-pis-grammontétvári Bence államtitkár úr olykor megszólal, és szavaira különösen érdemes figyelni, hiszen nagyon jól képzett, ráadásul empatikus fiatalember, ezt tanulta a nevelő apjától, aki maga Jézus Krisztus. Legalábbis a papírjai szerint. Legutóbb is fölfejtette az igazság szövetét, amikor leszögezte, hogy a nyugdíjasoknak izgulniuk nem kell, mert ők már most, itt, Magyarhonban vannak a mennyországban.

Ezért, ha valami véletlen folytán elhaláloznának, amely sajnálatos eseményre nagyon kicsi az esélyük, akkor is elkaparhatják őket a saját kölkeik, és mégsem lesz jobb nekik. Szent Péter hiába tárja szélesre előttük birodalmának kapuját, amit ott találnak, az kutyafasza ahhoz képest, amit Rétvári államtitkár delirál össze nekik itt, a megszentelt anyaföldön.

Most, hogy ezt mind megtudtuk államtitkár úrtól, arra hívja fel minduntalan elkalandozó figyelmünket, hogy Brüsszel egy geci. Igyuk a szavait: „Hiába beszélnek Brüsszelben európai szolidaritásról, amikor ténylegesen hozzá kellene járulni a humanitárius költségekhez, elutasítják azt.”

Mint mondta, a fóti Károlyi István Gyermekközpont látja el a Magyarországra kísérő nélkül érkező, nem magyar állampolgárságú kiskorúakat. A létszám változó, jelenleg nyolcvan-száz fő. Nos, mint kiderült, nehéz őket etetni, akkora étvágyuk van, hogy fölzabálnák az egész magyar GDP-t, veszélybe sodorva ezzel a kurvára jól teljesítő országot.

menekült-gyerekek1Mivel államtitkár úr annyira okos, hogy a „seggében is felye van”, azt is tudja, hogy a szemét Brüsszelnek külön migrációs alapja van. Ebből kéne most minekünk kereken 3.6 milliárd forint a nyolcvan gyerek parizerjére, ámde a Manneken Pis nem ad, a képibe hugyozik úgymond az államtitkár úrnak.

Ha gonosz volnék, mondhatnám azt is, hogy így járt. Ám én közkeletűen ma született bárány vagyok, ezért csak azon töröm magam ebben a rohadt melegben, hogy ez a szép, kerek summa hogyan jött ki nekik a kockás papíron.

Főleg úgy, hogy szerte a kerek világban azt harsogjuk, hogy a magyar nép mingyá úgy dönt, takarodjon mitőlünk minden szerencsétlen, amerre lát. Legalábbis megválasztott vezetőink szerint.

És akkor 3.6 milliárd a nyolcvan kölökre. Pofájuk az van, hogy nyócker stílusban örömködjünk, sejtésem szerint azonban újabb forrás köll a haveri bukszák stafírozásához, meg a kokó is megdrágult Ibizán. Mert minden fillérnek megvan a helye, ezt már nagyon régóta tudjuk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!