Kampec dolores XXIX. – Insomnia

Egyszer csak, mintegy varázsütésre, hirtelen visszatért minden a józan, kiábrándító valóságba, amitől végtelenített éber-álommá nyúlt az egész rothadó élet, ragacsos masszává formálódott, ahol óvodások gyurmáztak az emberek elfolyó testeivel. A falura rátelepedett valami kopottas, szürke szín, az ablakokat, háztetőket egy pillanat alatt méteres por lepte el, a hangok tompán puffantak, és lelassult a világ. A közmunkások, akik amúgy is alig éltek, szoborrá merevedtek, két órába telt, mire a templom harangja hetet ütött, a kocsmában a fröccsök buborékjai megültek a pohár alján, mint a megsavanyodott tej.

insomnia_doc-adviceAmi varázslat lengett esetleg röpke időkig, hirtelen elmúlt, elpárolgott, mintha történt volna valami érdemleges is egyáltalán a mosókonyhában, ezért az egész falu belemerevedett egy rajta kívül álló képregénybe, amelynek nincsen vége soha, mert az utolsó lap elveszett, amit vásott kölkek tépték ki, és labdáztak vele golyóvá gyúrva, pedig abban lapult a megváltás. A másfél hétig tartó lázáros álom odaveszett, és olyan élményeket hagyott maga után, mint a hányással, vérrel átitatott, halványan derengő, éjszakai, gyűrött filmkocka, amelyet értelemmé kell áthüvelyezni, ha élni akar az ember.

Zéró kimenetelű játszma volt, ami véget ért, nem akadt ember, akinek maradt volna belőle valami, egyetlen megélhető másodpercet sem találtak a zsebükben kotorászva. A kamaszok már nem óbégattak a Szentháromság szobornál, a gazdák nem nemzetiszínű pántlikával indultak a koszlott földet kaparászni hörgő gépeikkel, amelyek alig tudtak haladni a méteres porban. A pelenkások műanyag dömperjei nem dübörögtek, csak fölkavarták a sziket. Senki nem járt jól, mindenki annyira boldogtalan volt újra, mint amilyennek megszületett. Nem volt kegyelem, olyan volt a világ, mint újév kóválygó hajnalán, reménytelen és kilátástalan, mert nem volt csapat, aki miatt érdemes lett volna nemzeti színűre pingálni az egész Univerzumot.

Papírtrombiták hevertek minden kapualjban, néhányra már rászáradt a tehénlepény.

– A legenda oda. – Jelentette ki gonoszul a kocsmáros, fitogtatva versbéli tájékozottságát, de senki meg sem hallotta. Nem érdekelte őket, és fölösleges is volt ilyenekkel előhozakodni a csalódott egyszerűeknek, sőt, még Béla sem értékelte az előrángatott szavakat, mert mit lehetett volna tenni a négy nullás zuhogás után. Pedig az elvakultabbak már memorizálták az új héroszok névsorát, hogy Király…, és így tovább, az a veszély fenyegetett, hogy még Puskást is elfeledik. Ha valaki a városba indult, tucatnyi szürke mackógatyával kellett hazatérnie, mert mindenki ezt akart és követelt. Egyik nap a bádogbános reverendája alól is ilyen villant ki, amint cölibátust szegni iramlott, de ez még a diadalmas időkben történt.

rosszalmok_alom-1024x682Az eufória, amely megszállta a lelkeket, úgy illant tova, mintha film lett volna csupán, avítt mozi az élet küszöbén néhány pillanatig, amíg is a mi láblabdás fiaink elbúcsúztak az álmok színpadától. A labda leeresztett, és azt mondta élénk búcsúzással: pukkmukkfukk, és sziszegett. Ez a kín durrant hatalmasat a véres Hold alatt, nem az örömöktől röpdöső petárdák, nem az óvodás képzeletek, mert a falu nem volt alkalmas a futball nélküli életre, amit pedig annyira kívánt mégis. A kiáltozások visszapattantak a templom tornyáról, és kilátástalanul lebegtek a plébánia kéménye fölött értelmetlen betűhalmazt alkotva.

Így újra rátelepedett az egész szigetre – ami a falu volt az idő szalagján – a vég nélkül forgolódó izzadságos insomnia. Csak sötét folt maradt a „Minden nap meccs” táblából is, amelyet a fröccsök ura lekapirgált az ajtóról, hogy minden abban a bejáratott, végletekig kikotort mederben csorogjon tovább, mint mindig máskor is, úgyszólván örökkön, amikor semmi nem zavarta meg a pálinka-munka-fröccs szentháromságát, amely maga volt az élet, a mindent meghatározó ritmus.

Ez a bevett ütem természete volt már a szigetlakóknak, mert így élt az összes svájcisipkás apjuk, így ámította magát debillé az apjuk-apja, sőt, még az apjuk-apjának-apja korában is ezzel visongott tova minden élő és élettelen napjainak reménytelenségétől a vásott, karcos poharak mélyeire. Ez működött, ez hatott egyedül, mert ez volt a sors maga, amelyet alzheimer kóros csontsovány lovakkal ábrázoltak korábban festő emberek a vásznaikon. Az örökös ingást, mintha hátasok gerincén imbolyogtak volna, mert ez volt a nemzet veleje, letagadhatatlan szexepilje, ami itt ragadt még a sztyeppék idejéből.

Valami varázsszer lehetett a kocsmáros fröccseiben azonban, mert a falut megülte az örökös ébrenlét kínja, ami maga lett volna a való világ. Az álmatlanság áldásaival és egyben veszélyeivel viszont senki nem volt tisztában oly tudományos alapossággal, mint Béla. Ő valamikor régen, az idők torkolatánál Faithlesst üvöltetett a légyszaros ablakok mögött a sziget rökönyödésére, amelynek lakói nem tudták, mi lehet ez a pokoli lárma. Ám Béla kíváncsi volt arra, miről mond mesét neki katatón módon kántálva a kopasz néger, és hiába ütötték az ablakát meg az ajtaját, nem halkított le semmit, így a falura rátelepedett a rendszeridegen ritmus, ami zilálta a traktorosok lelkét, de ez már nagyon régen volt.

Wol_400x400És, amikor rájött a titokra, magában köszönetet mondott az ismeretlen idegennek, mert segített neki megérteni, milyen erők tartják ébren folytonosan, holott mindent elkövetett, hogy ha kis időre is, de legalább néha elmenekülhessen maga elől a végtelenbe, amit azonban nem bírt fölfedezni sem a szénaboglyák alatt, sem mellettük, és mögöttük sem. Kikezdhetetlen egy massza volt a faluja, ahol a hátteret mindig gomolygó köd ülte meg, mert rossz volt a színpadtechnika, falsul működött az élet ugyanis és természetszerűleg.

Viszont a most kialakult lehorgadó állapot legnagyobb vesztesei a zsíros hajú, melegítős, süldő asszonyok voltak mégis, akik a dolgok ilyen drasztikus omlása után hiába állították gondosan a sarokba taknyos kölykeik műanyag dömperjeit, már soha nem várhatták a nemzeti diadaltól minden szemérmüket odahagyó uraikat, hogy azok göcsörtös ujjaikkal remegő combtövüket kaparásszák, eleget téve a rebegő pillák alatt rejtező kívánságoknak. Az álmok attól fogva hazudtak.

Falnak fordultak csupán a hímek, és a hitesek – akik maguk sem gondolták volna, hogy valaha erre vetemednek – imába igazították óhajtásaikat, hogy bár együgyű párjuk szeressen meg akármilyen más rugdosódó csapatot, hogy szurkoljon annak a hátralévő szűkös időben, és így térhessen vissza minden a hirtelen és szokatlan mederbe, amikor a férfiak futballbéli örömeiket a hitesi ágyban tették teljesen kerekké, ezzel csalva bamba álmot magukra, és örömöt hazudva persze minden egyes melegítő alsónak, és az otthonkáknak meg pláne.

De minden öröm forrása elveszett, elmúlt, eltűnt az idő könyörtelen tengerében, mert a fiúk kiestek. Már a bádogbános sem rimánkodott extra istenhívásokon, ami bajt nem csak az ifjabb arák, hanem a penészes duplagyűrűsök is megéreztek, mert kevesebb alkalmuk adódott csodás kornyikájukat eregetni. Nekik is maradt csak a hús klopfolása, ez azonban egyáltalán nem ért fel a templomi slágerek bódító ritmusával, az álmok sem egyformák, mint az kiderült a szűkös időkben.

éhségMinden megváltozott, még a Nap öröme is alábbhagyott, már nem okádta magából a perzseletet, és a mi fiaink, akik a televízió tanúsága szerint a lábuk elé hevertették az egész Univerzumot, távoli tengerek vad habjain pihenték ki a fáradalmakat, azokat az embert próbáló küzdelmeket, amelyekkel megaranyozták a sokat szenvedett kis ország egyszerű szavazógépeinek életét, akik akárhogy is, de a véreik voltak.

Így zuhant vissza minden a varázsló kalapjába egy Hősök téri lehengerlő szeánsz után, amelyen utoljára még megmutatkozott, hogy vannak nekünk héroszaink, viszont ez az egész itt, az istállók alatt, a dudvás járólapok között semmit sem ér, mert a való élet az nem labda, nem a Himnusz kifordult szemmel való rikoltozása, hanem a vasvilla és a trágya embert próbáló és mellbe vágó szaga és vízhólyagja, szalonnával.

Ez az igazi hazánk minekünk, és Béla látta ezt, ha nem is örömökkel. Ekkor döntötte el, hogy önvizsgálatot tart, nyitott szemmel fog emlékezni és álmodni, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövendőt, amitől a megjózanodott parasztok teljesen hülyének nézték. A fröccsök ura azonban tudta, hogy messzi és régmúlt vidékeken jár, ott, ahol a maiak közül már senki nem lehetett vele. Tágra ásító szemekkel ingott a széken, markolászta a poharát, amelyből emlékeket szopott.

Szétnézett múltjában, amelyben előjöttek a gyerekkor képei a faluban töltött nyarakról. Ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthesse sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson.

Béla szemeit üresen a plafonra emelte, és ennek vásznán vonultak el előtte azok, akik miatt itt lehetett, itt kellett lennie. Dédanyja, aki szerint Kádár újra a körülbelül titkára lett, ezt olvasta ókuláréjában a méteres dunna alatt, a nagyanyja, aki megkeserítette a gyerekkorát, mert mindent hányásig meg kellett enni nála, az ő férje, az anyai nagyapa, a kánortanító, aki méterrúddal nevelte tisztességre, ha a forró spaheltre pisált gőzöket vizsgálni. Nagyanyja nővére, a Nenne, aki annyira meghülyült, mire a városba került, hogy miközben a gázkonvektor mellett ült, amit az előbb gyújtott be, annak örült, hogy máma jól befűtöttek, aztán az ő bátyja, a kacska lábú Pista bácsi termeket betöltő hangjával.

Már alig is fértek el a plafonon, amikor az egyik pókháló mögül előbújt az apai nagyatya, aki vénségében a fotelba szart, a számolatlan nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek: Rózsi, Pista, Terus, Józsi, Laci, Irén, Béla, Erzsó, Miklós, Csaba, Erzsi, Iboly meg a többi vég nélkül, már csak a Hakapeszi majom hiányzott a komplett idillhez, hogy Zsebtévé legyen az egész elcseszett világ. Özönlöttek a plafonon a holtak, az anyja a törött combcsontjával, az apja a levágott lábával, egy freskó voltak már, és, amikor Béla szeméből szivárogni kezdett a sós lé, mindenki lezuhant és elporladt, mintha véget ért volna Woland professzor bálja.

chair and ball in sadnessArra riadt, hogy a fröccsök ura mellette ül, a hátát lapogatja, és fogalma sincs arról, ő merre járt, és honnan jött vissza. Alkonyodott már, és a közben eltelt száz év alatt a faluból eltűnt a por, a templom harangja újra földi idő szerint kongott, a melegítős fiatalasszonyok újra szembenéztek a maguk cölibátusával, a friss fattyak újra teljes gázt adtak műanyag motorjaiknak, és minden úgy nézett ki, mintha normális lett volna a világ.

Béla tudta, hogy nincs így, de ezt most nem mesélte el a barátjának. Magába döntött még pár vodkát, hogy tiszta maradjon a feje, és ennyit mondott: – Na, én megyek. – Hóna alá csapta az álmatlanságát, hazaindult, hogy szembe nézzen a plafonról aláhulló démonaival, és végre kiderítse, ki is ő, és hogyan vált azzá, aki.

Az ismeretlen lénnyé, hömbölögve épp itt, a Tejút peremén, a Naprendszerben egy Föld nevű bolygón, Európában, Magyarországon, és ebben a koszlott faluban, amely egész kóceráj együtt valami irgalmatlan sebességgel száguld a jéghideg, ismeretlen űrben valahová, amit fölfogni sem lehet. – Futball. – Motyogta maga elé, mert már dolgozott benne a vodka. – Futball. – Mondta még egyszer, és röhögött. Vánszorgott, hogy benépesítse a plafonját, mert rengeteg kérdése volt még, amit az élőknek soha nem tett fel, de a mészgalacsinoknak nekiszegezni már volt mersze. Ilyen megfontolásokkal zuhant hanyatt az ágyában, és nem tudott elaludni most sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!