Kampec dolores XXVIII. – Hőség

Egyszer csak minden átmenet nélkül lezuhant a Nap, és agyonnyomta a világot. Ott volt minden ablakban, minden függöny mögül lesett, és az összes tükörben megkettőződve, háromszorozódva figyelt meredten és mozdulatlanul. Tele lett vele minden: az emberek feje, torka, zsebe, ott volt az ingnyakuk mögött meg az alsógatyájukban, és az izzadság sem bírt vele. Így fordult ki végleg sarkából az idő, amikor a faluba a télből megérkezett hirtelen, de nem váratlanul egész Afrika, oroszlánokkal együtt.

A kocsma udvarán a régi festékes vödörben lévő állott vízben rendeztek műugró versenyt a rigók, felváltva szaltóztak a possadványba, sorban álltak a víz peremén. A házak rezegtek a hőségben, a kerítések meghajoltak, az aszfalt pedig buborékos pocsolyává változott. Mindez észre térítette Bélát, elfeledte lételméleti okoskodásait, és vissza kellett térnie a fröccsök szopogatásához, mert ezt kívánta tőle a helyzet, amely futballt hordozott magában. Innia kellett, ha józan akart maradni.

napMinden megváltozott az ivóban, és ezért a fröccsök ura volt a felelős, aki plakátot gyártott, de éles elméje odahagyta, mert csak ennyit bírt rápingálni: „Meccs minden nap”. Mintha nem tudta volna mindenki, hogy a jeles dátum után, amikor a messzi országban érett férfiak teljesen érthetetlen módon nekiláttak valami labda után rohangászni – ezt Béla festette le ilyen érzékletesen -, minden nap meccs lesz, hogy a népek elfeledhessék arra a kis időre, másnap ugyanúgy munkába mennek éhbérért, mintha előző este semmi sem történt volna. Így csapták be magukat, és nem tudtak róla.

Mindenki meghülyült? – Tette fel a kérdést Béla a fröccsök urának az első nap után, amikor a magyarok győztek, és az a társaság, aki vette magának a merészséget, hogy fáradt tekintetű, melegítős élete párját magára hagyja arra a két órára, majdnem szétverte a kocsmát. A két közmunkás szelleme is ott lebegett a Szentháromság szobor mellett. Túlvilági tekintettel, vágyakozva nézték az ivó légyszaros ablakait, de Bélának rá kellett jönnie, hogy ők tényleg nem evilágról valók, és minden bizonnyal az elfogyasztott hűsik ködeiből szálltak elő csupán.

A suhancok viszont valóságosak voltak a téren, akik mintát merítettek abból a tébolyból, ami az egész országra rátelepedett, ami a tévéből folyt szakadatlan, és nemzeti színűre pingálva magukat, zászlóba burkolózva ordították, hogy ria, ria, Hungária. Négyen voltak, de annál hangosabbak. Sokkal zajosabbak, mint amikor Bélát elvitték a rendőrök nem is oly rég, és a duplagyűrűsök nem nyúltak telefonjaikhoz, és nem érkezett visítva a járőrautó. – Fiatalok, hadd örüljenek. – Ez volt az általános vélekedés jóindulatú, bárgyú mosollyal. Mindezt látva Béla pökött egyet, és nem lehetett tudni, hogy a fröccs vált fémes ízűvé a szájában, vagy véleményt formál. A csecsemők fölsírtak álmaik gőzeiből, a férfiak pedig izzadva nyúltak asszonyaik combjához a nagy örömben.

Valóban mindenki megzakkant. Másnap hajnalban, amikor a Nap újra kíméletlenül ragasztotta magát a búzavirág égre, traktorok indultak a földekre föllobogózva, szalagozva, akárha valami aratási körmenetet alkottak volna. A bádogbános pedig – tanúságot téve végletes degeneráltságáról és hűbéri hűségéről – misét tervezett „Fiainkért, a győzőkért”. A szeánszot a plébánia kapuján hirdette meg teljesen értelmetlenül. A meccsnézők nem igazán jártak a templomba fiainkért esedezni az úrhoz, a duplagyűrűsöknek meg mindegy volt. Élvezték a dohos, hűvös istenszagot, és kornyikáltak.

Ilyen kifordult állapotban telt az idő. Még két meccs volt, amikor Béla megszokott helyéről tanulmányozhatta a férfiembert és az ő ostobaságát. Két meccs, amikor annyira magyar lett minden halandó, hogy pulikat okádtak az udvaron, vérző gyomrukból nemzeti színeket öklendeztek elő, és kokárda lett a szemük helyén, azon át szemlélték a piros-fehér-zöld holdat, ami előtt szittya magyar boszorkányok iramlottak seprűiken, hónuk alatt Nagy-Magyarország matricákkal, és a Himnuszt énekelték végtelenített magnószalagon.

úgyMásnap reggel hatkor Béla izzadt homlokát törölgetve lépett be az ivóba, és a fröccsök ura rákiáltott. – Brexit. – Nagyon korán volt, ezért Béla nem tudta, hogy a kocsmáros részeg-e még az előző este leheletétől, vagy csak szórakozik. – Mi van? – Próbált meg a vendég visszazökkenni a valóságba. – Az angolok kilépnek az Unióból, az van. – Aztán, ki nem szarja le. – Így védekezett Béla, hogy ne kelljen gondolkoznia, de a fröccsök ura megtette helyette. – Kint van pár százezer magyar, jöhetnek haza közmunkára. – Ilyen alapvetéseket fogalmazott meg a kocsmáros, aki abban a kegyben részesült, hogy egycsapásra kigyógyult a labdából.

Bélának reagálnia kellett, és ennyit bírt kipréselni magából. – Hát nem miniszterelnök urunk is kérlelte őket, hogy maradjanak? – De igen, de igen. – Buzgólkodott a fröccsök ura. – Hát ennyit ér az ő szava? – Ennyit. – Vált lakonikusabbá a kocsmáros, és hirtelen odalett a virágos kedve, ami napok óta kínozta. – Változik ettől valami? – Kérdezte Béla, amire a fröccsök ura nem tudott érdemben válaszolni. Néztek maguk elé, a legyek tobzódtak a vízszintes fényben. Kint pöfögött egy traktor, rajta nemzeti színű szalag, és a jóember vonyított: ria, ria, Hungária. Béla intett. – Na, ugye. – Ezt mondta, viszont egyikük sem tudta, mit ért ezalatt. Véreres szemeivel vizslatta a bizonytalan jövőt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!