Koldusopera – adjon úgy is, ha nem kérem

Tegnap délután elveszett a lelkivilágom, amit most keresek épp.

Minden azzal a rohadt kávéval kezdődött, az egész elvetemült történet. Mert nem bírok magammal, számolatlanul dűttöm az agyamba, olyannyira, hogy Florentino Arisa csak ásító kisinas hozzám képest. Egy süldő gyakornok.

A huszonötödik születésnapját ünneplő boltban lehet beszerezni a legolcsóbb mérget, amelyet főzni sem kell, csak elkeverni hirtelen egy bögre vízben, és lehet is hörbölni az élet italát. Mindezen okokból ellátogattam egy ilyen egységbe, amely hely amúgy kívül esik a napi rutinon.

ez1Majdnem háromszáz méterre van, mindez egy aluljáróval megspékelve, értelemszerűen teljesen más világ tárul ott az ember szeme elé, mint most is, amikor hirtelen képen törölt az élet. Nem kéne nekem ilyen puccos helyekre járni a gyönge kis szívemmel.

Önműködő ajtaja van ennek az izének, olyan dupla. Csak fokozatosan lehet belépni, és ez a megoldás értelmetlen kapualjat képez üvegből, aminek dolga nincsen, mert csak átsiklik rajta az ember. Viszont itt álldogált egy alak épp, be sem ment, ki sem jött, táborozott csak.

Kávéhiánytól reszkető lelkem alig is vette észre, perifériásan átfutottam rajta, és becsörtettem, hogy legyen nekem szopni való gyorsan, azzal a bűnös szándékkal. Se Isten, se ember nem állt meg előttem, szuszogva tettem magamévá a kincseket rejtő dobozt, és csak ekkor nyugodtam meg annyira, hogy fölfogjam a kapualji látomást.

Kopott és koszlott figura, kezében papírokkal, amelyek olyanok voltak, mint hajdan a „Fedél nélkül” kiadvány, amely köztudottan koldulási segédeszköz. Ezen felül beteg is volt, ez nagyon látszott szegényen, olyan jámbor óvodás volt a tekintete, ha tetszel érteni nyájasom, mire gondolok.

Hát milyen gonoszul bánt el vele a teremtő, hogy nincstelen is, csúnya is, és ráadásul bolond, mondjuk ki végtére. Ennél szomorúbb összeállítás nem létezik, és igazságtalanabb sem. És mindezek mellett még szégyellte is magát, nem kért, nem szólalt meg, lesütött szemmel álldogált, várva a csodát.

Homeless-2_13-e1276201873358Szintén szó nélkül mentek el mellette az emberek, mintha egy halom hasított fa lett volna, és így magam is. Fogtam azt a rohadt kávét, és erősen elhatároztam, kifelé haladva adok, anélkül nem tudok innen kimenni embernek hazudva magamat. Aztán beletaszajtott a vétekbe.

Eltűnt az üvegek közül, elnyelte a föld. Mentem ki az utcára eszelős módján, de már sehol sem volt. Belém vájta magát a felismerés, hogy zord bűnös vagyok, vagy gyilkos netán. Mert nem szóltam hozzá idejében. Az a rohadt Camus is írogatta a hülyeségeit, hogy kétségekbe űzze az embert:

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük.”
(Sziszüphosz mítosza)

Mostanság magas házakról ugrálnak le a népek, vonat vagy metró elé hajolnak, vagy szíven lövik magukat. Boldogságtól tobzódó országunkban évente körülbelül ezerháromszáz társunk gondolja úgy, hogy elege van a világból, és enkeze segítségével lép ki a gyönyörök kertjéből.

Hozzávetőlegesen és átlagosan tehát naponta hárman. Nem elképzelhetetlen hát, hogy jámbor emberem elindult statisztikát javítani, és mi van, ha én voltam a közömbös? Akkor én vagyok a bűnös. Ilyen hullámokkal imbolyogtam tovább a térre, a város szíve felé.

ezegyAz átélt kataklizma után szinte felüdülés volt a megszokott profikkal találkozni. Ők életre valóan állnak a delikvens elé, valamit motyognak, hogy pár forint, és nyújtják a markukat. Kapnak. Tőlem mindig, és a többi ürgétől is egyre gyakrabban. Mintha honfitársaink kezdenék megérteni a világ farkasosságát.

Ellenben érdekes hely a városnak ez a része. A koldusok itt lófrálnak, teszik, amit kell, amit rájuk mért az élet. Húsz méterre van egy templom, de eszükbe nem jutna annak az ajtaján kopogtatni, talán nem várnak már semmi irgalmat az arra hivatottaktól. Az átadás-átvételkor azonban, amikor a pénzt az emberem kezébe nyomtam, éppen harangozni kezdtek a műintézményben. Valamit csak kell tenni a szeretet nevében, ugye.

Magunkra öltjük hát a csuhát mi, hitetlenek. Végül is igaza van Füst Milán bácsinak – mint általában -, amikor így próféciál: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” Ebben végül is, megnyugodhatunk. Viszont kezdeni kellene valamit azzal a típussal is, aki meglógott előlem. Félő, hogy kafkai sors vár rá.

Josef K. bűne az volt, hogy nem kérdezett, ezért kivégezték, ez a mi emberünk meg nem kér. Akkor éhen fog halni nagy bizonyossággal, előbb, vagy utóbb. De mindenképp.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum