Sokan leszünk – nyugdíjasok a halálsoron

„Mint hatékony társadalmi gyógytényezőnek általánosan elismert volta, számos európai állam törvényhozását az öregségi, illetőleg rokkantsági biztosításnak törvényerőre emelésére késztette… A társadalom erősítése… elsősorban az állam érdeke és feladata… a dekomponáló erőkkel szemben sikerrel csak akkor mérkőzhetik, ha megelőzi… támogatja a közösség elvét képviselő, szolidarizmus jegyében fogant szociális intézményeket…Megvalósításával dokumentálhatjuk a külföld előtt – amely a demokráciát követeli –, hogy igenis van egy cselekvő demokrácia Magyarországon…”
[Kovrig–Frisch (1928)]

Annak idején ilyen indokokkal vezették be a nyugdíjat szélfútta, rozmaringos hazánkban, és nem fog eltelni száz év, amikor a mai rezsim szétveri a nyugdíjrendszert, hiszen egyszer már megvédte a háromezer milliárd einstandolásával, ami horribilis összegnek egészen egyszerűen lába kélt.

Mostani elöljáróink a kötelező szülőtartás bevezetésével nem csak azt demonstrálják, hogy gajra tették a nyugdíjak ügyét, hanem azt is, hogy eszük ágában sincs gondoskodni polgáraikról, holott, mint a fenti idézetből is kitetszik, a mára etalonná tett Horthy-világ ezt feladatának tartotta.

ezAzért jó, ha ezt tudjuk, mert látszik, hogy a vágyott ideából csak a külcsín érdekli őket, a szobrok, a Kossuth tér, meg a vár, az ájtatoskodás, és minden olyan, amely a kései feudalizmust idézi. Ha valami folytatható akad a száz éves csomagban – „szolidarizmus” – azt egy pöccentéssel teszik partvonalon kívülre.

Mindebből mutatkozik, hogy a rezsim megállíthatatlanul halad visszafelé az időben, jelenleg a hűbéri rendszer fölépítésénél tart, hamarosan eljöhet azonban a kereszténység vérrel és vassal való terjesztésének korszaka, mert az új állam megalapításán az Alaptörvény összegányolásával már rég túl vagyunk.

Meg farizeusok is, ezt el ne feledjük. Németh Zsolt államtitkár épp a minap fejtegette igen hazugon és hosszan, hogy ők mennyire nagyon erősítik a középosztályt. Pedig épp a szétverésére készülnek azzal, hogy soha nem látott mértékben zsákmányolják ki.

Ők azok, akik a legnagyobb adóterhet viselik, ők állják a gyerek iskoláztatását, a jövőben pedig a szüleiket is el kell tartaniuk párhuzamosan azzal, hogy fizetik a nyugdíjjárulékot. Ennyi bőrt nem lehet büntetlenül lehúzni egy emberről sem, mert belerokkan.

Az orbáni állam egyre inkább bebizonyítja, hogy képtelen ellátni a feladatát. Nem védi meg polgárait, nem nyújt szolgáltatást nekik, nem kínál biztonságot, nem segít és nem szolidáris. Hovatovább stadion-, és várépítő mulatságokban mutatkozik meg egyetlen tevékenysége, valamint egy egészen szűk réteg egyre jobb helyzetbe hozásában.

Ennél visszafogottabban nem tudtam lefösteni a lopást, pedig ez van. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy egyetlenünknek nem kell főjön a feje a szülőtarás miatt. Ő már előre gondoskodott mindenről, amikor bizonyos székház eladásával bányatulajdonossá tette szülőatyját, akit azóta is támogat gyarapodásában, meg gyermekei is saját lábon állnak, vagy ha nem, hát fognak.

A többieknek meg, akik magasról le vannak sajnálva, mesélek:

ültetés„Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét.”

Ismerős? Ez a citátum Sánta Ferenc „Sokan voltunk” című elbeszéléséből való. Úrfikoromban ezzel riogattak a tanár nénik, mert a nagyapa a novella végén elmegy a „büdösbe” meghalni, hogy több étel maradjon a háznál. Nem akarok én lelohadni most túlságosan, de ne adja Isten, hogy eljöjjön újra ez a világ, pedig mérföldes léptekkel közelít, ha jól odafigyelsz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum