Amikor Béla a temetőbe indult a májusfa alól, hogy fölkeresse az ifjúságát, halkan koppantak a kietlen háztetőkön, surrogtak a flaszteron és a szívekben is az első esőcseppek, és senki nem tudta, hogy ezzel – a tavasz érkezése után közvetlenül – újra beköszöntött az ősz. Nem látta, nem is láthatta senki. Sem a duplagyűrűsök, sem a melegítős sipongó fiatalasszonyok, de még a zsíros hajú férjek, és a műanyag dömperes bamba kölkek sem.
Esik. Ezt állapították meg konokon és tántoríthatatlanul, holott, mire Béla kiért a sírokhoz, a köztük lévő szűk ösvényeken már bömbölve iramlott az ár, ott maradt sárga leveleket és suttyó hangyákat sodorva magával, és a szél is feltámadt. Nem is csillapult aztán hosszú heteken át. Béla nem vitt magával virágot, nem vitt semmit sem, mert meg volt győződve arról, nem ő tartozik a halottaknak, sokkal inkább azoknak van elszámolni valójuk vele szemben, válaszokat kell adniuk, miért és hogyan tették ezt vele, hogy míg a többi tünemény a tavaszt köszönti óbégatva, őt meg ide vonszolta a lába merengni.
Hogy itt áll a megbolondult világban, és bár mára arra hajlik, hogy odaheveredjen a többi marionett mellé, tehát elmúlónak érzi magát, mégsem ért semmit abból, ami eddigi egyre hosszabbnak tűnő élete során történt vele, sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján. Ott állt a kókadozó fenyőfa alatt, amely mindig tűlevelekkel árasztotta el a sírt, és nem is lehetett ellene tenni semmit, így lassan már dombot épített a márványon. Ott állt hát, és melankolikus hangulatba süppedt, mint leföstött gondolataiból – sub specie…, Istenem – is kitetszik. Ezeket az emelkedettségeket már régen szívta magába, és a legváratlanabb pillanatokban bugyogtak elő belőle.
Az eső nem hagyta magát. Béla rájött, hogy badarság volt idejönnie, merenghet a kövek mellett, választ akkor sem kap mást, mintha a kocsmában, a megszokott helyén révedezne, sőt, az is kiderült, hogy itt sem gondol sokkal többet azokra, akik most épp a lábai előtt hevertek végleg élettelenül már évek óta, mert egyfolytában rájuk gondol. Álmatlanságban forgolódva, a falu utcáin bóklászva, részegen és józanul. Mindig. Ez a felismerés azonnal el is taszította a sírjától, és dühös lett a halottaira, mint akkor, amikor itt hagyták magára sorban. Pörölt egyet velük, és visszaindult.
A túra nehézségekbe ütközött. Bár csak cseperészett, mégis, amerre Béla járt, felfúvódott teheneket sodort magával a tomboló víz, az utat szaggatta, míg a túloldalon esernyő alatt mosolyogtak az egyszerű lelkek, a tejfogas utódok vigyorogva toszogatták magukat tova mindenféle műanyag eszközökön, a duplagyűrűsök akadály nélkül iszkoltak a templomba, és a sompolygó macskák fekete szőre sem lett nedves. Bélában megint megfordultak hajdanvolt olvasmányai, és azt hitte, a Patriarsije Prudin iszkol, s ahogyan az árvíz elől lihegve a kocsmába fordult, még látta, ahogyan Korovjov és a Behemót röhög rajta egy szivárvány alatt a túloldalon.
Amint az ivóba lépett, tócsa keletkezett a lába alatt, és a kocsmáros nem tudta, mitől. Kint alig is esett, szemerkélt csupán. – Izzadsz, mint a ló. – Így fogadta a fröccsök ura a barátját, aki a külvilág felé mutatott, igazolni óhajtva, hogy nem, csak az eső ömlik. Mégsem jutottak egyezségre, mert az a különös és teljesen szokatlan helyzet állott elő, hogy teljesen mást láttak, holott ugyanazt nézték. Béla reszketett, fáztak a csontjai, és forralt bort óhajtott, amitől a kocsmáros ámult ugyan, de nem nagyon. Megszokta már a váratlan fordulatokat. – Aztán mindjárt jön a Télapó. – Ezt vetette oda foghegyről és tréfának gondolva, de a barátja meg sem hallotta az élcet.
Nagyon messze járt már. A fröccsök ura bort töltött egy csészébe, cukrozta, fahéjazta, szegfűszegezte, aztán a kávégéppel sziszegve gőzölte fel, úgy imbolygatta az asztalra, amely mellett Béla különös szemekkel ücsörgött. A kocsmáros már ismerte ezt. Letette a bögrét, amiből gőzök szálltak fel, és amikor odakint végleg elállt az eső, Béla orrcimpája megremegett, mert érezte, látta, hogy jön az ár, ami leteríti. Tél lett hirtelen, hatalmas hó, és a nagybátyja Pannónia motorral érkezett, mint Mikulás, aztán gyantaszag és fenyőillat szállt fel a borból, mert karácsony volt és zakatoló villanyvonat.
A fröccsök ura a pult mögé húzódott a fátyolos tekintet elől, amely nem volt e világra való, s ahogyan a bor pöfögött, úgy keltek életre a halottak sorban. Nyár lett, gólyák kelepeltek a falusi iskola udvarán, jeges tél, amitől kopogósra fagyott az udvarra terített ruha, eközben nagyapa a hatalmas orrlikaival ült a fotelben, amibe belepiszkított önkéntelen, és üvöltött, hogy Irén! Irén! Béla az izzó sparheltre pisált, amitől szintén gőzök emelkedtek fel, de nem fahéj illatúak, ezért méterrúddal püfölte őt a nagyapja, kakasok kukorékoltak, békák roppantak ketté a szarvasbogár szorításától, tyúkgombát szedtek a megszáradt tehénlepény alól, és nagyapa meghalt, aztán nagyanya meghalt, apu lábát levágták, és anyu combcsontja is eltört. Mindent elöntött a víz, az összes reggelt és estét.
Eltelt száz év, mire Béla fölnézett. Még bele sem ivott a borába, kint vigasztalanul zuhogott, holott a fröccsök ura hunyorgott, mert a szemébe tűzött a nap. – Te vagy, Azazello? – Ezt kérdezte Béla, és a kocsmáros nem tudta, most épp merre utazhat. Valahogyan vissza akarta hozni a barátját erre a világra, ezért fölhangosította a tévét, ami használni szokott. – Ellenállni Brüsszelnek. – Ilyenek jöttek elő a dobozból, ami szöveg annyira meseszerű volt, hogy már valóságosnak tűnt. – A rosseb. – Ennyit mondott Béla, és a szemén látszott, hogy nagyon messziről jött vissza. A fröccsök ura esélytelennek tartotta, hogy megtudja, hová menekült a reménytelenségből, de a biztonság kedvéért szódát sprickolt a borba, így hajtva barátja álmait a valóság igájába. – Élni kell, bassza meg! – Ezt gondolta, de nem mondta ki hangosan.
Vélemény, hozzászólás?