„A feleségem szokott vásárolni. Nehéz lenne felidézni, mikor vásároltam utoljára akár hétköznap is.” – jelentette ki Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője. Igen, helyben vagyunk.
Ha végignézzük az örökké mosolygós képviselő életútját, akkor láthatjuk, hogy a magyar rögvalósággal mindig egészen szoros kapcsolatot ápolt. Miután teológusként 1972-ben végzett, legott parókiákon, aztán meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kötelékében találta magát.
Innen egyenes útja vezetett a politikába, amely szintén az a hely, ahonnan világosan látszanak Bözsi néni gondjai, aki a farhátra kuporgatja a pénzét, hogy éhen ne dögöljön. Őtet egy kis szenteltvízzel meg kell locsolni, és máris kivirágzik.
Ilyenek – mármint hasonszőrű honatyák – dögivel vannak az ország gyűlésében, s ha jól belegondolunk, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, ha úgy vélik, negyvennyolcezerből meg lehet élni. Lehet, ők erről meg vannak győződve, mert fingjuk nincs a körülöttük zajló vérzivatarról.
Pedig nem ártana olykor megmerítkezni a hónaljszagú valóságban, ennek hiánya ugyanis egészen elképesztő dedukciókat eredményez, amiből ilyen negyvennyolcezrek következnek. A mi felkent képviselőinknek halovány fingja nincs arról, hol is élnek. Ez most már teljesen biztos.
Nevelőotthonban élő kölkek ők, megmondom miért. Boldogult úrfikoromban szakdolgozatot írtam tanulmányaim megkoronázásaként. Nem smitteltem, ezért, mivel a nevelőotthonban élő gyerekek személyiség-vizsgálata volt a tárgyam, hosszú napokat töltöttem el egy ilyen műintézményben.
Volt olyan vizsgálódásom, amely mindenféle, boltban kapható, a napi élethez szükséges termékek ára felől érdeklődött, és egészen elképesztő válaszok születtek. Mivel azok a gyerekek nem jártak vásárolni, teljesen torz lett a világképük, amit szerettek, vagy ami a napi életben maradáshoz szükséges volt, felértékelődött.
Ha jól emlékszem, náluk pár kiló kenyér vagy néhány szelet csoki annyit ért, mint egy autó vagy egy lakás. És még számtalan ilyen elképesztő arányszám született. Ebből az következett: nem árt, ha a gyerek néha találkozik a külvilággal, mert ha aztán tényleg odakerül, akkor nagyon nagy meglepetések érhetik.
Ezért vélekedek úgy: ha Harrach Péter lennék – aki hál’ Isten nem vagyok -, akkor néha lemennék a sarki fűszereshez, hogy megtudjam, mitől döglik a légy. Ám ez most mégis mellékszál. Sokkal érdekesebb a macsó vonal, hogy teológus-frakcióvezető úr tőle szokatlan módon, szinte göcögve meséli az ő boltba járós hiányosságait.
Ha én lettem volna az újságíró, akit bűvkörébe engedett, akkor arra is rákérdeztem volna, hogy méltóságos uram, instállom, szokott maga mosogatni, vagy esetleg takarítani, begyújtani a kályhába, kenyeret szelni, cipőt pucolni, netán főzni, vagy ilyenek? Sok minden kiderült volna egycsapásra.
Aki nem jár boltba, s erre büszke, nem végez egyéb alantas tevékenységeket sem. Összevont szemölddel és konyuló ajkakkal őrködik a család erkölcsi és szellemi tartásán, mert férfiemberként csak ez a dolga. Ha a cselédmunkát csak az asszonka végzi, akkor értjük már a vak komondort is. Ha meg szolgáló rakja a valaga alá a vasalt inget, akkor is helyben vagyunk. Néha egészen apró dolgok mutatják meg a népek foga fehérjét, ilyképp szar ügy ez a média mindenképp.
Vélemény, hozzászólás?