Nemzeti jelkép megsértése miatt tettek panaszt az Országgyűlés kulturális bizottságánál a Vígszínház hétvégi előadása miatt. Az egyik panaszos szerint bűncselekmény történt a színpadon, amikor a TÁP Színház előadta a Himnuszt, amit rapzenére dolgoztak fel.
Ez oly szép, meg oly nemes. Vélem, a panaszosok legszívesebben kiherélnék az elfajzott színház tagjait – hogy a nőkkel mit csinálnának, azt nem tudom víziózni -, mint ahogyan néhány röpke évvel ezelőtt Székhelyi Józsefnek is menekülnie kellett Szegedről, mert ő is a szakrális szöveggel szórakozott.
Sokan léteznek ilyen lelkülettel – ilyen háborodós, feljelentős, hörögve ordítós világlátással – szerte a hazában, akik aztán belerúgnak a menekültekbe a préri közepén, és rendőrsorfallal kell megállítani őket a pride-ok partjain. Ők a keresztény középosztály tagjai magyar olvasatban és lelkipásztori segítséggel.
Ezek a lelkipásztorok meg papírokat függesztenek ki az istentelen isten házára, miszerint a drágalátos hívek tartózkodjanak attól, hogy alamizsnát adjanak a homelesznek, mert az nem komilfó. A dolgok mindig körbeérnek, és arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk, hol is élünk. Homokos, füves, vizes síkon, a középkor előtti időben, vagy abban épp.
Brian is erősen csodálkozott, amikor a mamával kövezni indultak, és magukhoz vették a szórakozás kellékeit (kérünk két hegyest, két lapost, meg egy zacskó kavicsot), és ott a pelenkában ugráló bűnös egyetlen vétke az volt, hogy kiejtette a kiejthetetlen borzalmat, úgymint Jehova.
Nem vagyunk sokkal távolabb ettől, hangzott már el a parlament falai közt felszólítás, miszerint a miniszterelnök úr nevét hiába a szájára ne vegye az ellenzéki szuka, ha még emlékezünk erre. Mindjárt a keresztet is a vállára illesztették volna a kis latolnak, és örülhetett, hogy nem találkozik épp egy vak komondorral, mert nem szült eleget.
Csodálkoznak – bár nem is egészen biztos -, hogy az IÁ miket nem művel. Szobrokat robbogat és embereket szabadít meg a fejüktől, mert Brian életének világában élnek, a szent együgyű borzalom terelgeti őket. Ez a Himnusz-fétis sem sokban különbözik attól. Totemmé tesznek egy szöveget, és körbetáncolják. Élénken kíváncsi volnék arra, mit tennének azzal, aki a Bibliájukkal szórakozik.
Holott az is csak egy szaros fogalmazvány, amelyet csökött agyú manusok állítottak össze a körmükre égő gyertya fényénél a maguk érdekei szerint, és nekik köszönhetően vált Júdás a harminc ezüstös emberré. Az ő evangéliumát nem emelték bele a ’holy szövegbe, mert sértette volna a mesét.
Pedig ő volt az a tanítványok közül, aki a legközelebb állt mesteréhez, és a fülébe súgta: tudom, ki vagy, és tudom, honnan jöttél. Felismerte, hogy a megváltójuk számára az emberi test börtön, ahonnan ki kell szabadítani, s ennek egyetlen módja, ha meghal. Ezért adta lómai kézre. Ha a többi tizenegyen múlt volna, még ma is a klepetyusában szaladgálna, és nem lenne ki előtt leborulni.
És most, hogy magam is megszentségtelenítettem egy tabut (jó öreg Freud), teszem a dolgomat. Indulok az anyám picsájába, és várom az inkvizítorokat, hogy vonszolnának a máglyára, de a kulturális bizottság színe elé mindenképp. Kirielejszon.
Vélemény, hozzászólás?