Kampec dolores XXV. – Zeng és dalol az élet

Ott feküdt hát Béla ismét szégyenszemre, ám ezúttal nem az ivó asztala alól szemlélte a kerek világot, mint legutóbbi meghasalásakor, hanem egy mentő belsejéből. Igaz, nem látott mást, csak az autó plafonját, és maga mellett egy morcos embert, aki egy rohadt szót nem szólt hozzá, és jól volt ez így. Kezdett megnyugodni kicsit, bár nem tudta maga sem, hogy mitől ment el átmenetileg az esze. Az autó nem szirénázott, nem sietett vele, elrablói elégnek tartották azt, hogy szíjjal rögzítsék a hordágyhoz, és nem azért, hogy ki ne zuhogjon belőle, amikor a kátyúk meg-megemelték az autót, hanem a protokoll miatt.

A látens elnöknek ez mindenképpen kijárt, hogy alattvalóiban ne tegyen kárt, pedig ez a veszély egyáltalán nem volt valós. Béla senkit sem fenyegetett, csupán a parókia ajtaját akarta lebontani buzgalmában flinstonosan, és most, hogy már nem volt annyira hangyás a feje, nem is haragudott másra, csak a bádogbánosra, aki rövid idő alatt másodszor hívta rá az állam gondozóit, először a rendőrök, most meg összevont szemöldű mentősök képében. Suhant és gurult az autó, vitte Bélát oda, ahová tervei szerint élete még letöltendő részében már soha nem akart elmenni, a városba. De nem volt mit tenni, végül is ott állt egy szúrós szemű doktor előtt akarata ellenére, és egy pillanat alatt lett kiábrándítóan józan.

májusünnepNem mondhatnánk, hogy sokáig tartott volna ez a randevú. – Mit akart csinálni? – Kérdezte a doktor. – Beszélni a bádogbánossal. – Felelte Béla, és ez olyan normális feleletnek tűnt, hogy az orvos nem is Bélára, hanem a hülye mentősökre lett mérges. Idehozzák neki ezt a barmot, amikor épp elég baja van. Már csomagolta a cuccát, mert két hét múlva bezárják a nagyszerű intézményét neki. Öreg volt már ahhoz, hogy fölkerekedjen világot látni, így – magunk közt szólván – sokkal nagyobb bajai voltak, mint a létezést passzióból utáló Bélának, és csalódásában elrendelte, mossák ki ennek az ökörnek a gyomrát, fektessék két órát a folyosón, aztán rúgják valagba.

Mindezt hallva hősünk tisztára Svejknek érezte magát, és a puccer nyugalmával tűrte, hogy kitisztítsák belülről, amitől ugyan zaklatott lelke nem nyugodott le, de nem maradt érkezése, hogy tiltakozzon. Ez a sztoikusok ereje, és bölcsességének igazi forrása. Viszont Béla azon kapta magát, hogy ott ül megint a buszon, mint pár hónapja, amikor plázanézőbe indult, ettől az az érzése támadt, hogy az idő körben forog, és nem is tévedett nagyot. Ugyanúgy érkezett meg a faluba, mint akkor, ugyanúgy szállt le diadalmasan, és ugyanúgy vezetett az első útja az ivóba. Egy különbség akadt csupán, a fröccsök ura elcsodálkozott, hogy alig tel el pár óra, és barátja már megint itt van.

Azt hitte, hetekig nem látja viszont, de nem számolt az egészségügy diadalmas helyzetével, hogy jobb szereti a delikvenseket házon kívül látni, mert nem tud mit kezdeni velük. Nem, ezt nem tudta a fröccsök ura, de örült nagyon, és félve kérdezte a történtek után. – Kérsz egyet? – Hülye vagy? – Ennyi volt a válasz, és máris sprickolta a szódát a borba, és Béla nem kérdezte tőle, hogy mi történt, amíg odavolt, mert egyrészt épp csak az előbb vitték el dicstelenül, de azt is tudta, ha hetekig lett is volna oda, akkor sem változott volna semmi, mert ez egy ilyen ország, és legfőképp ilyen falu.

A zsíros hajú férfiak altesti vicceket mesélnek szünet nélkül, a duplagyűrűsök a templomban vonyítanak, és a húst klopfolják a konyhán, a fiatalabb asszonynépek koszos mackóban nézik boldogan a kölkeiket, amint műanyag motorjaikon dübörögnek a flaszteron, és ez az élet. Mindezt látta Béla is, akinek kimosott gyomrát kellemesen égette a friss maligán, ám ettől az egésztől mély depresszióba esett, amely állapot egyáltalán nem volt tőle idegen, és valljuk be, jól érezte magát benne. Kocogtatta körmével a poharát, megkapta a második beöntést is, meg egy szórólapot, ezt csúsztatta eléje a fröccsök ura.

zárt tárgyalás3A polgármester majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz majd májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely kettő ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett állítanak majd fel, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást. Pár nap maradt addig csupán, ami már itt is volt, ha jól belegondolunk. Mivel az összes ugyanúgy telt, egyetlen véget nem érő huszonnégy óra lett az egész élet. Így Béla azon kapta magát, hogy a gyomormosás után száll le a buszról, de eközben már a kocsmában ül, és a zsíros hajúak épp állítják is fel a csupasz farönköt, a csúcsán mindenféle színes szalagokkal. Így játszott vele az idő.

Mert közben már három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, most meg rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítették volna, de nem. A koszos melegítős fiatalasszonyok – akik ezúttal hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla nézte ezt az egészet, és rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, mezítláb, alig ruhában, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

száz év vagányÍgy megy ez itt már százezer éve. Malomalja, fokos. Így azt sem vették észre persze, hogy micsoda skandalum történt. Alighogy elhallgatott a hangszórókban az arab muzsika – amely ismeretlen világokat ébreszthetett volna a szikkadt agyakban -, alig ringott utolsót a hastáncosok zsírtól remegő hasa, szóval éppen legördült a függöny a világ előtt, ahonnan mostanában zaklatott emberek kelnek útra és érkeznek ide, hacsak nem fulladnak a tengerbe, tehát, amikor minden elcsöndesült, azonmód megszólalt a templom harangja. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, de ezt Bélán és a fröccsök urán kívül senki nem vette észre. A zsíros hajúak a kocsmába tódultak inni, ahogyan kell ezt az ünnepen, a koszos mackósok és a duplagyűrűsök pedig klopfolni indultak a konyhába, szintén, ahogyan azt kívánja az élet, és a komondorok, hogy el ne feledjük.

Viszont senki nem tudta, ennek a kettőnek miért van olyan virágos kedve. Béla depressziója tovaszállt, bütykölt kicsit az ivó számítógépén, és egyszer csak megszólalt a gép: „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” A zsíros hajúak hülyén néztek, semmit nem jelentett nekik ez az egész, mert soha nem ültek az apjuk nyakában kis vörös papírzászlót szorongatva, ahogyan elvonultak a tribünön integető kalapos emberek előtt. Nekik ez a nap a színpadon tarajos hajjal vonagló óvodásokat jelentette, akiket bávatagon lehetett nézni, hogy máris de ügyesek ezek a kicsik. Ezt a sivatagot nézte Béla, és depressziója mély melankóliává változott.

Eszébe jutott az apja. Eszébe jutott az anyja, az ő anyja és apja, az ő nagybácsija és nagynénje, az ő nagyapja és nagyanyja, akik egyszersmind Béla dédanyja és dédapja voltak. Ők nyolcan hevertek egy kupacon, egy helyen a temetőben, ahol Béla időtlen idők óta nem volt, és vágya támadt, hogy kimenjen és szembenézzen magával. Szedelőzködött. – Hova mész? – Kérdezte a fröccsök ura. – A temetőbe. – Vetette oda neki. – Anyák napja van. – Indult, a májusfa szalagjai kókadtan lógtak, a két közmunkás bontotta a színpadot, a duplagyűrűsök misére gyülekeztek, a kölkek motoroztak, a zsíros hajúak ittak, a koszos melegítősök klopfolták a húst, és szívükben élezték a kést hűtlen uruk számára. Béla elindult, és elkezdett az eső cseperészni. Mindettől olyan csönd lett benne, hogy meghallotta a szívét, ami azt mondta neki: tádám, tádám.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!