Szomorúak vagyunk, pedig örülnünk kellene nagyon. De hát, örülünk is, pedig szomorúak vagyunk nagyon. Nem történt egyéb, mint a Felcsút kizuhogott a láblabda embéegyből, ami világvége megmutatta, hogy egy szunnyadó vulkán tetején lébecolunk, ücsörgünk, amely bármikor elkiálthatja magát, mint a Krakatau százharminc éve, kitörölhetetlen boldogságot hozva arra a vidékre.
Így megy ez. Szombat délután óta vizsgálódom ezt a netet, ami voltaképp a társadalom ütere – így -, és lázas állapotokat mutat. Amely portál beszámolt – és melyik nem – a sorsfordító eseményről, és lehetővé tette a kommentelést, olyan szelepet nyitott meg, amely a magyar néplélek legmélyebb bugyraiba engedett betekintést. Elemi erővel törtek elő az indulatok, szinte ösztönös fölhorgadással.
Sokat láttam már ebben a műfajban, de ennyi mocskot és átkot még soha nem volt szerencsém tapasztalni. Álszeméremből nem idéznék sem pro, senem kontra. Elég legyen annak megállapítása, hogy a népek puszta kézzel tépnék ki a másik szívét, ha erre módjuk volna, azaz és ergo, az orbáni buzgalom beérett, már csak az aratás van hátra, és Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, ha ez az idő bekövetkezik.
Minden elfojtott keserűség, minden bánat és elnyomás: lopás, földek, stadionok, nyugdíjak, rokkantak és betegek, felnőttek és gyerekek valamennyi kínja, és még ki tudja mi nem kulminálódott ebben az egy gesztusban, mert a megalázottak és megnyomorítottak megérezték a vérszagot. Rájöttek, hogy a gonosz hatalma sem végtelen, és legyőzhető. Még a saját pályáján is, a szíve szottyában, ami a futball, és ami bizonyára nagyon fáj neki. Ütötték hát nagy buzgalommal.
Tocsogva a vérben tapodták a szívét virtuálisan a népek, ami azt feltételezi, ha módjukban állana, nem maradna teher nélkül a lámpavas. Innen értjük meg a terrorfenyegetéses alapszar módosítási buzgalmat, és ebből az aspektusból nyer igazolást a TEK is, a vezér egyszemélyi testőrsége. Mindez azonban nem barbiebabás jövőt vázol nekünk, ha dobban majd a történelem.
Mellesleg pedig azt is mutatja, hogy ezek a kollégisták mégsem egészen hülyék. Megvan a magukhoz való eszük, amely ugyan a ’zemberek bánatára abban nyilvánul meg leginkább, hogy mentsék a szaros irhájukat. A módozatok változatosak, és ocsmányak. Titkosítások, elhallgatások, irányított törvénykezés és egyéb cuki aljasságok, amelyek – ha más nem is – tényleg a diktatúra jellemzői, ha eddig kétségeinek lettek volna.
Viszont minden lukat nem lehet betömni a kuktában, és a sport, jelesül a labda rugdosása – minden mocsok ellenére – mégis csak őszinte dolog. A gyenge végül elbukik, és most a Felcsút volt ez a láncszem. A pénz, legyen az bármennyi is, nem tanít meg labdát rúgni, ahhoz dolgozni kell. Innen nézve mutatkozik meg, valójában milyen gyenge lábakon áll az egész elcseszett ország.
Nincs már távol attól, hogy maga is kizuhogjon az embéegyből, és ez a kijózanodás akkor jön el, amikor a mocsok Unió nem önti bele zsákszámra a pénzt. Ekkor hull majd le a lepel végleg az unortodoxiáról, amin nem segít majd sem akárhány agymosó tévé, sem akármilyen óriásplakát. Kiderül, hogy amit itt nekünk ez a bagázs összedelirált, csak olyan ingatag, mint a futballcsapatuk. Ez a végjáték nincs nagyon messze, és akkor bármi lehet. A Krakatau annak idején nemes egyszerűséggel fölrobbant. Na, ugye.
Vélemény, hozzászólás?