Zárt tárgyalás – Kövér László lelki üdve

A téboly fokozódik. Már az Index, a 24.hu, a Népszabadság és a HVG újságíróját is kitiltotta a parlamentből Kövér László, mert nem ott dolgoztak, ahol ő kijelölte, ahol engedélyezte végtelen hatalmában. Immár egy kezem pufók ujjacskáin sem tudom megszámolni, ki mindenki nem munkálkodhat, kérdezhet a falak között, mert a volt egy ember nagybajúszosnak nem tetszik a képe, vagy, mert csak. Nem fogok én visongani most a sajtó szabadságáról, holott tehetném.

És nem fogok most irkálni arról sem: ha akad még orgánum, aki bejut a barlangjukba, akkor azzal meg nem állnak szóba. Megtettem ezt két napja a „Doorstep – ami nem egy új tánc” névre hallgató dolgozatban. A bajok ennél alaposabbak, és messzebbre mutatnak. Mostan Kövér László lelkéről lenne szó, ha van neki olyanja. De valami kell legyen benne, ha sötét is, másképpen a teste nem működhetne, bajsza sem serkenhetne. Viszont megfejtendő egy dolog ez, hogy mi fog neki elkárhozni, ha jön a perc.

Nincsen egyéb: Kövér László menekül. Löki el magától, és egyben elátkozott pártjától is a tükröt, amibe bele kellene néznie. Végül is, ez nagyon egyszerű megoldás, ellenben gyáva dolog, és biztosan nem hoz üdvözülést. Mit is gondoltunk, gondolhattunk volna, amikor törvényszerűen és tudvalévően minden diktátor gyáva, beszari alak. Minden zsarnok először belül fut, mint a didergő király, és vannak fölfejtések.

zárt tárgyalás2Itt van nekünk ez a billegő kommunista Sartre-unk. A lét és semmiben akárha Kövérről és haverjairól írna, amikor így szól: „Szégyenkező módon veszek észre valamit, s ez a valami az adott esetben én vagyok; ahogy a nyelv is kifejezi: szégyenlem magam. (…) Csakhogy a szégyen mindig per definitionem másik előtti szégyen. (…) a szégyen: elismerés. Elismerem, hogy olyan vagyok, amilyennek a másik lát engem. (…) mások előtt tárgyként jelenek meg. Szükségem van tehát másokra, hogy megragadhassam önnön létem némely struktúráját.”

A legegyszerűbb, ha nem engedem, hogy mások lássanak – vélekedhet ösztönösen a Kövér emberszerű -, így a magam számára sem derül ki, mi is vagyok, milyen mocsadék egy alak. Ezt gondolhatja házelnök úr, ám nem is tud róla. Fölháborodni a tiltásokon lehet, viszont ezek csak kis részben szólnak annak, hogy a plebs netán megtudja, amit meg kéne tudnia. A ’zembereket a mélyrétegek nem igazán érdeklik, és ahogy környezetemen körbetekintek, föl sem fognák igazán. Ha most lefösteném, mi ragadja meg embertársaim képzeletét naponta, akkor nagyon el kéne keserednem. És ezt is teszem. Goebbels tudott valamit, Orbán és Habony is tud valamit: a jelszavak és csatakiáltások a fontosak.

A sör a fontos, a fröccs a fontos, a hülye viccek, az altesti szórakozás meg a bicikli. Kövér úgy tesz, mintha azért tiltogatna ki tudósítókat a munkahelyéről, mert ennek a rétegnek mondhatnák el az igazat. Pedig ennek semmi jelentősége nincsen. Tudat alatt a saját nyamvadt lelkét félti a macbethi kínoktól, a pokoltól, amely már a földön eljöhet. Ha már Sartre: a ’Zárt tárgyalásban, illetve annak kapcsán derül ki, hogy az Inferno nem a kénköves bűz és az üstök patákkal, „a pokol az a másik ember”. Ettől menekül, és így lesz végtelenül magányos Kövér, amikor a leplek lehullanak róla.

Ellenben vigaggyunk! Ez a védekezés, ez a kitiltási játék már a vég kezdete, a gyengeség, tehetetlenség önkéntelen beismerése, egyben menekülés. Kövér toporzékol a porban, az értők pedig megengedőn mosolyognak rajta. Az úri muri közeledik a befejezéshez, nem sok kell ahhoz, hogy házelnök úrból Szakhmáry Zoltán váljon, a zsuphoz tartsa a lángot, és szívének fordítsa a puskát, ha csak szimbolikusan is. Ez is elég és szükségszerű lesz, amikor a delírium végleg kiteljesedik. Haladunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum