„Megtették, amit megkövetelt a haza.” – Ennyire futotta Orbán Viktortól, amikor új játékszerét, a szolnoki futball stadiont avatta. Többre persze nem is igazán számíthatunk már, teljesen kiüresedett végtére, alaktalan szürke massza csupán.
Amióta Szabó Lőrinc szerelmetes költeményéből citált a Terror Háza avatásakor, azóta tudjuk, hogy minden előfordulhat. A dakota igazságok ideje is lejárt, ilyképp Szolnok sem Thermopüla, meg különben sem így szól a dolog, ezt már minden ötödikes tudja.
Ahogyan a szöveg kiüresedett, amint átadta a helyét a csatakiáltásoknak, akképp fogytak el a szimbólumok is. Hol van már a friss lehelet, amellyel a rendszerváltás hajnalán narancsot pakoltak az országgyűlés asztalaira, hogy véletlenül az gurultában szavazzon. Sehol.
Ezen túl az utolsó szimbólum, amellyel dolgozni tudott a Fidesz, a korona úsztatása volt, amely gesztusból – lett légyen bármilyen távol az időben – egyenesen következett, következik az, amit most szenvedünk el. A gesztusok nem hazudnak.
Mint ahogyan jelzés értékű volt az is, ahogyan taktikai megfontolásokból sajátították ki a kokárdát, amely alkalmatosság akkora maflást kapott, hogy jobb érzésű ellenzéki ember föl nem teszi azóta, legyen akármekkora idus is a levegőben.
Így kopott el minden. 1989-ben még az összes valamire való párt valamilyen szémeiont (ez de szép) használt, általa határozta meg magát. Ott volt a narancs, az MDF tulipánja, az MSZP szegfűje és az SZDSZ madara. Ezek mögé föl lehetett sorakozni, gesztus-szerűen használni. Közösségteremtő ereje volt mindahánynak.
MDF és SZDSZ nincs, narancsról már senki sem beszél, az MSZP meg már nőnapkor sem osztogatta a szegfűt, mivelhogy tetszhalott állapotban leledzik. Az új alakulatoknak már eszébe sem jut ilyen apróságokkal törődni, a politika személytelenné és gépiessé vált, nem véletlenül szólítja meg oly nehezen a polgárokat.
Pedig nekik valami elemi ösztön folytán szükségük van valamire, ami mögé oda lehet állni. Egy szimbólumra, amely jelzi az együvé tartozást, vagy ha azt nem, a szolidaritást legalább. Úgy látszik, sapiensi igény ez, a történelem csurig van zászlókkal, címerekkel, egyenruhákkal.
És a mai civilek is bizonyítják ezt. Az egész a netadós tüntetéskor kezdődött, amikor a fél ország tartotta magasba a világító mobilt. Amilyen felemelő és a hatalom számára félelemteljes volt ez akkor, úgy enyészett el egycsapásra.
De azóta is, sorban: fekete ruha, kockás ing, kockárda, esernyő, s ki tudja még mi minden, amelyek a pillanat ihletésében megszülettek, és hunynak ki sorra. Kellene már egy ellenzéki Habony. Neki nem kéne ötletelni, hülye plakátokon gondolkozni, csak kihasználni az istenadta nép spontaneitásában megbúvó teremtő erőit.
Ha van recept a jelenlegi rezsimet leváltani, akkor ez a közösségteremtő akarat az. Végtére be kell látni, nagyobb hatalom ez bármilyen szónál. Programokat adni és okosakat mondani lehet, csak terméketlen. Most, hogy a Fidesz kiüresedett, adott a lehetőség, hogy a tömeg képileg fölébe kerekedjen legalább. És ez nem kevés.
Egyébiránt most vagyunk tanúi egy új szimbólum születésének megint. Amióta a nénit a Kossuth téren vegzálták, és elvették a virágait, azóta áll sorba boldog, boldogtalan nárciszért, egymásnak adják, visszateszik, hogy mindenki megvehesse. A nárcisz kezd az elnyomatás és megaláztatás elleni kiállás szimbólumává válni. Ha most alapítanék pártot, ezt emelném a címerembe.
Vélemény, hozzászólás?