Kockás inges nárcisz

„Megtették, amit megkövetelt a haza.” – Ennyire futotta Orbán Viktortól, amikor új játékszerét, a szolnoki futball stadiont avatta. Többre persze nem is igazán számíthatunk már, teljesen kiüresedett végtére, alaktalan szürke massza csupán.

Amióta Szabó Lőrinc szerelmetes költeményéből citált a Terror Háza avatásakor, azóta tudjuk, hogy minden előfordulhat. A dakota igazságok ideje is lejárt, ilyképp Szolnok sem Thermopüla, meg különben sem így szól a dolog, ezt már minden ötödikes tudja.

esernyőAhogyan a szöveg kiüresedett, amint átadta a helyét a csatakiáltásoknak, akképp fogytak el a szimbólumok is. Hol van már a friss lehelet, amellyel a rendszerváltás hajnalán narancsot pakoltak az országgyűlés asztalaira, hogy véletlenül az gurultában szavazzon. Sehol.

Ezen túl az utolsó szimbólum, amellyel dolgozni tudott a Fidesz, a korona úsztatása volt, amely gesztusból – lett légyen bármilyen távol az időben – egyenesen következett, következik az, amit most szenvedünk el. A gesztusok nem hazudnak.

Mint ahogyan jelzés értékű volt az is, ahogyan taktikai megfontolásokból sajátították ki a kokárdát, amely alkalmatosság akkora maflást kapott, hogy jobb érzésű ellenzéki ember föl nem teszi azóta, legyen akármekkora idus is a levegőben.

Így kopott el minden. 1989-ben még az összes valamire való párt valamilyen szémeiont (ez de szép) használt, általa határozta meg magát. Ott volt a narancs, az MDF tulipánja, az MSZP szegfűje és az SZDSZ madara. Ezek mögé föl lehetett sorakozni, gesztus-szerűen használni. Közösségteremtő ereje volt mindahánynak.

kockás ingMDF és SZDSZ nincs, narancsról már senki sem beszél, az MSZP meg már nőnapkor sem osztogatta a szegfűt, mivelhogy tetszhalott állapotban leledzik. Az új alakulatoknak már eszébe sem jut ilyen apróságokkal törődni, a politika személytelenné és gépiessé vált, nem véletlenül szólítja meg oly nehezen a polgárokat.

Pedig nekik valami elemi ösztön folytán szükségük van valamire, ami mögé oda lehet állni. Egy szimbólumra, amely jelzi az együvé tartozást, vagy ha azt nem, a szolidaritást legalább. Úgy látszik, sapiensi igény ez, a történelem csurig van zászlókkal, címerekkel, egyenruhákkal.

És a mai civilek is bizonyítják ezt. Az egész a netadós tüntetéskor kezdődött, amikor a fél ország tartotta magasba a világító mobilt. Amilyen felemelő és a hatalom számára félelemteljes volt ez akkor, úgy enyészett el egycsapásra.

nárciszDe azóta is, sorban: fekete ruha, kockás ing, kockárda, esernyő, s ki tudja még mi minden, amelyek a pillanat ihletésében megszülettek, és hunynak ki sorra. Kellene már egy ellenzéki Habony. Neki nem kéne ötletelni, hülye plakátokon gondolkozni, csak kihasználni az istenadta nép spontaneitásában megbúvó teremtő erőit.

Ha van recept a jelenlegi rezsimet leváltani, akkor ez a közösségteremtő akarat az. Végtére be kell látni, nagyobb hatalom ez bármilyen szónál. Programokat adni és okosakat mondani lehet, csak terméketlen. Most, hogy a Fidesz kiüresedett, adott a lehetőség, hogy a tömeg képileg fölébe kerekedjen legalább. És ez nem kevés.

Egyébiránt most vagyunk tanúi egy új szimbólum születésének megint. Amióta a nénit a Kossuth téren vegzálták, és elvették a virágait, azóta áll sorba boldog, boldogtalan nárciszért, egymásnak adják, visszateszik, hogy mindenki megvehesse. A nárcisz kezd az elnyomatás és megaláztatás elleni kiállás szimbólumává válni. Ha most alapítanék pártot, ezt emelném a címerembe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum