Budimeccsek a királyin

„Gémeskút, malomalja, fokos…”

Annak idején, amikor Koplárovics Béla góljával a ZTE álomcsapata egy nullára legyőzte a Mancesther Unitedet, az angolok korántsem elegáns módon arra fogták a blamát: nem szoktak hozzá ahhoz, hogy libalegelőn játsszanak. Azt az évszázad mérkőzését a Népstadionban abszolválták, csak úgy miheztartás végett.

Aztán hazatérve az „Álmok színházába” – ahogyan szintén igen szerénytelenül az Old Traffordot nevezik – a tükörsima angol gyepen gurítottak egy laza ötöst a mi fiainknak. Azt a meccset hatvanhétezren látták, és tizennégy éve volt. Még a békeidőkben, amikor a királyi televízió két csatornával rendelkezett, és nem volt neki közel kilencven milliárdos költségvetése.

Máma más idők járnak, amiről bővebb kifejtést fölösleges eszközölni, ellenben a Nemzeti Téboly Rendszerének (továbbiakban NTR) egyre új és még újabb jelei mutatkoznak. A királyi televízió négyes csatornája, amely állítólag sportra szakosodott, most épp kulturális ismeretterjesztő szerepet óhajt betölteni. Ez egyrészt nem vicc, másrészt meg nem én találtam ki.

megyefoci2Ezt a missziót pedig a megyei osztályú magyar láblabda bajnokság közvetítésével óhajtja elérni a szervilizmusba beleájult televízió. A küldetésről Horti Gábor azt mondta, hogy: „Ez mutatja meg igazán, milyen rétegen is nyugszik Magyarországon a labdarúgás. Biztos vagyok benne, hogy sokan fognak érdeklődni iránta. Ez az őszinte foci. És ezt megmutatjuk a világnak.”

Kérdések horgadnak föl az emberben, jelesül, hogy ki a jóistent érdekel majd ez, amikor nemrégiben nem voltam rest azon élcelődni, hogy ugyanennek a játéknak az első osztályú változatára még négyszázan sem voltak kíváncsiak. De mindez kutyafasza azon kijelentéshez képest, hogy „megmutatjuk a világnak”. Mit mutatunk meg? – kérdem tisztelettel.

Voltam én megyei osztályú láblabda eseményen, amely előadás valóban érdekesnek bizonyult, ha annak vesszük, hogy a falu apraja és nagyja megjelenvén – mind a húszan – borízű hangokon szórakoztatták egymást, és szidták a bíró kurva anyját. Mindez persze érdekes, kőkemény szociológia, ha úgy vesszük, ám nem valószínű, hogy a világot ez oly igen nagyon érdekelné.

Végül is, megvan ezeknek az eseményeknek a maga diszkrét bája, amely érdekel egy zárt közösséget: a Józsit, a Bélát meg a kocsmárost. Esetleg még az Ottót, a Tóth Ottót. Viszont ne pofázzak, arra basszák el a pénzt, amire akarják, ezzel kárt nem tesznek. Azzal viszont már igen, hogy az NTR folyományaként az M4 havonta huszonhat percben foglalkozik majd a felcsúti Puskás Akadémiával rendszeres magazinműsorban.

Na, ez viszont már zavar. Nagyon is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum