Egy óvodás naplója VI. – Táncótunka kukkeroknak nagycsöcsén

A szonta azibojnéni a tennap, hogylegyünk nagyonjok, asztán akkó hónap evisz minket a kameranézőbe. Apityu vihogot, hogynem iskell nagyonjonak leni, mermár hetek ota dalolunkmeg táncolunk, asztfogjuk ott csináni valami tálai bácsinakaki valami fidszesmeg navos vagymi, nemtudom. Aszonta a pityu, hogy muszálynekünk odamenni a zibojnéni csakdumál.

A kisböske meg azonizgút, hogylegyünk azé nagyonjok, hogy emehessünkmer ottan bisztos adnak valamisütit. Mindiga zételen jár azesze a böskének, nemértem, amikó migráncsnézőbe vótunk, akkóse attak ennise semmit, csak néznilehetet a kerittésen át. A böskemeg bisztossan megymer őmeg versetmond a tálai navbácsinak, nemhaggyák itthó azbisztos. Nem vótunkjók, asztán mégisjött abusz máma regge.

Ez a szürreális világ01Nagycsöcsére vagyhovavitt minketabusz, ottan valami kukkerok vótak a kisböske szerintde, a pityu vihogot, hogyazok nemkukkerok, hanem valamikamerák, amika a teret figyelik. A böskese értette, énse, de éneküni köllötmeg táncóni, ahogyan gyakorótuk márhetek óta. A kisböske izgút nagyon, aligis tutta emondani a versét, a zibojnéninek köllött sugnineki mindig, de azé megvót. Énnekem táncóni köllött, a bácsik mega nénik csaklestek meg tapsótak.

Atálai bácsibeszét sokat, hogyjobban teljesitt, nemtuttam, mi teljesitt jobban, a bácsie vagymi, semmitse értettem. Asztán nénikis énekűtek, szépvót, rezgetnekik a hangjuk, a nézőnénik megabácsik csaklestek, csillogotta szemüknekik. Tapsótakis. Atálai bácsiasztán szallagot vagdosot, és örüttnagyon. Apityu mega kisböske iskapott a szalagbóegy darabot, nekemnem attak. Pedig szerettemvóna.

A kisböske meghüjütt teljessenmer vótpogácsa, de nekünk mennikelett innen a nagycsöcséről, hogyaz ebédre hazaérjünk azoviba. Deott nemlesz pogácsacsak valami főzelékbisztos, a kisböske majdnem elbőgtea magát. De vótneki szallagja. Asztmeg azibojnéni evette tölle abuszon, meg mindenkitő evette, hogyaza zovinak emlék, majdő eteszi. A kisböske hüpögöt, hogy sepogácsa, seszallag, megmég a mútkó homokotis tömteka szájába. Csakúgy fojtaka könnyei, de azibojnéni nem figyettrá. Csak szorongatta aszallagokat, és ojan furcsán csillogotta szemeneki.

Megisjöttünk a nagycsöcséről, a dadusnéni hosztais az ebédet, főzelékvót, persze, furcsavót a színeneki, a kisböske szipogot, deette, ezmindent fölfal, télleg kéneneki kökénythozni. A zibojnéni mesétt a dadusnéninek az ünnepségrő, hogymijen szépvót, meghogy a tálaibácsi mijenföss ember. Mutogatta nekia szallagokatis. Nemtudom, nemis érdekel, éntáncótam nekik, de eza főzelék ez nemtudommi, a mútkó apityu ijethányt. Nemköll, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum