Isten óvja Salgótarjánt – és minket is egyben

Az áldást – vagy átkot, inkább ez utóbbit cinikusan – Becsó Zsolt, ’Tarján fideszes országgyűlési képviselője kérte a Karancs aljára, és nem tudjuk, mire utalt buzgalmában. Ugyan láthatjuk, hogy a testvéri Szuhojok milyen mókát tudnak művelni a szakadárokkal Szíriában, de azért csak nem gondolhatott ilyen szeánszra, bár máma nálunk itt, Európa végein bármi megeshet.

Igaz, Kövér elvtárs ezt a hozzáállást már előre belengette, és ő igazán nem szokott viccelni a bajusza alatt, de nem is képes rá. Valamikor régen eltátotta a száját a vörösök ellen, és végleg úgy maradt. Azóta kötelek, kígyók és mindenféle más boszorkányságok kúsznak elő belőle, az átoknak nincsen az a formája, amelyet ki ne próbált volna, amióta maga odahagyta a közösséget még ifjúi liberális hévvel, aztán láthatjuk, hogy mi lett belőle. Mocsadék egy alak.

ezazMegfogalmazhatatlan egy massza, akárcsak az összes hitesei az úrban, akit Orbán Viktornak hívnak mindnyájunk szégyenére és romlására egyben. Hogy mire nem képesek ezek, hogy milyen aljadék módon harácsolnak szavazatokat már jó előre. Ugyaneznap, amikor Becsó úr ilyen irodalmi módon fenyegette meg a jódógos magyar népet, mert nekik nem tetsző helyre tette azt a rohadt ikszet, nekiláttak előkészíteni a népszavazásukat a nyugati végeken.

Most csak látszólag térek el a tárgytól. Gulyással és borral – amely kampányzó kellékeket ’Tarjánban osztogattak – nem lehet félelmet generálni, ezért úgy kellenek nekik a migráncsok, mint egy falat kenyér. Ugyan egy árva ágrólszakadt sem kódorog errefelé, de belengették, hogy Szentgotthárdon és Körmenden újra építenék a befogadó táborokat, amelyeket azért bontottak le, mert tök üresen ásítoztak. Viszont most a két határszéli város visít, mint a kismalac, tegnap délután rendkívüli közgyűltek, és harci készültségbe helyezték magukat.

Szólnak a dobok, nehogymá’ egy percre is nyugalom legyen, ugye. A hatalmi játszmák közepette az istenadta nép egészen magasról van leszarva, én meg ott tartok, hogy szégyellem magam, mert szombathelyi vagyok. Mi, kiválasztottak ott ücsörgünk Orbán köldökén, éppen most jelentették be, hogy a stadion, amelyet épít nekünk a kegyelemes úr, nem kilenc – ahogyan tervezték -, hanem tizenöt milliárdba kerül, és a lóvét megkapja burokban született városom. Ha most kiköpök, akkor ganaj vagyok, és mégis megteszem.

god-save-the-people-graffiti-new-oxford-street-holborn-london-england-CT9W02Ilyen ambivalens lélekállapotban leledzik már mindenki. A helyi rádió közzétette a száraz tényeket a tizenöt milliárdról, és a búkon hasonlott meg egy polgár, amikor föltette a kérdést: „Ezt most pozitív vagy negatív hírként tálaltátok?” Itt tartunk most. A veszprémieknek nincsenek ilyen dilemmái, az uszodát, amelyet beígért nekik egy évvel ezelőtt minden létező fidesznyikhaj, már el is felejtették, szó nem esik róla. Ők is eltévedtek a világban, amikor lányos zavarukban rosszul fogott a tolluk a fülkében, ahol manapság hamvába holt a forradalom.

Viszont ’Tarjánra kíváncsi leszek, hogy milyen sorsot szánnak neki kegyelmesék, hogy mit lehet majd elvenni tőle akkor, amikor nem is ígértek semmit. A levegőt netán, vagy blokád alá vonják, mint Szentpétervárt anno az elődeik, ez majd kiderül. Előjelek vannak, mert csakafidesz képes arra, ahelyett, hogy gratulál a győzőnek, inkább jóízűen megfenyegeti. A friss, ropogós polgármestert fölszólították már a győzelem éjszakáján, hogy számoljon be városának pénzügyeiről, mert ott biztosan loptak a komcsik. ÁSZ vizsgálatot vizionálok, vagy valami ilyet, de ne legyen igazam.

Az ő oldaluk sommázatát egy kommentelő fejtette ki. Ezt írta: „Salgótarján egy nagy, buta, komcsi prolitelep volt, és az is marad. Így van jól.” Voltaképp ezt tekinthetjük hivatalos kormányzati álláspontnak is, de, hogy mi lesz ennek a vége, azt én nem tudom. Egyet viszont igen. Ezekből az időközikből ölég szarul jönnek ki a fiúk rendre, így nem véletlen, hogy a tarfejűekkel hadgyakorlatot tartottak a választási iroda előtt. Röpke két év múlva az urnák elé járul a magyar szerte a világban. Frissen honosított véreinket nem igazán kell majd noszogatni, itt, a kerítésen belül azonban elkél majd az atyai útmutatás. Ha így mennek tovább a dolgok, meg is fogjuk kapni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum