Kilencmillió kilencszázötvenezer

Habony volt anyósának lakásában lafogtak a Szépművészeti Múzeum képei háromszázmillió forint értékben, darabonként tizenötezer per hó bérleti díjért. Ebben van mai világunk foglalata. És még sok is az a tizenötezer. Netán csődbe jutnak a katonák.

Viszont adni kéne valamit a látszatra, de már ez se megy. Vagyonbevallásokkal ideig-óráig fent lehet tartani a templom egere nimbuszt, csak hát fölösleges. Előbb utóbb kiderül, hogy elfelejtettünk egy szobát. Ötven milliót vagy egy milliárdot. Ezek nem tételek az új honfoglalás korszakában.

És nem is a pénz, hanem a tempó. Hogy lehet. Hogy ezt is lehet. Nincsen rosszabb a frissiben milliárdossá avanzsáló emberszerű tüneménynél. Miközben a lé közepén csücsül, és nézi guvadt szemekkel, hogy jé, ez is az enyém, már azt sem tudja, honnan jött, hogy merre tart, azt meg végképp.

BIG_0000011452Mindenféle hülye táskákat vesz össze nagy pénzekért, meg órákat. Meg öltönyöket. A föld, a ház, a lakás az nem látszik, az csak úgy ott van a nyilatkozatban, és nem mutatja az alattvalónak, hogy bekaphatod kishaver, rossz lóra ültél. Ezek volnánk mi, kilencmillió kilencszázötvenezren.

Aztán nekilát újságokat meg tévéket gründolni, hogy bemutassa, a talpai egymáshoz érnek. A festményeket is szereti, ha nem kölcsönöz a múzeumból, akkor csináltat magáról, és elfelejti kifizetni. Majd megajándékozza a feljebbvalót egy portréval. Ha itt flangálna Michelangelo, megvenné. Kilóra.

De hogy nekünk kelljen elszenvedni, ahogyan az új nemesi osztály kitermeli az első generációt, ez nem van jól. Ez a folyamat büdös, és mi szagoljuk. Ott ücsörög Ibizán, ott alszik a parlamentben. Ott van minden kilométerkőnél, és fertőz.

Tegnap elmentem a kisboltomba, ahol még rántott csirkemájat is kapni elvitelre, ami jó, mert sok benne a vas. Nem azt vettem, hanem zsömlét, viszont mellettem állt egy mókus, aki kenyeret vásárolt csupán, és a visszajárót nem kérte. A boltos kisasszony úgy nézett rá, mintha Hrabal alkotta volna.

Én is. Ez a valóságtól elemelkedett ember nem észlelte, hogy nem kocsmában van. Se nem étteremben, operabálban meg pláne nem. Elegáns óhajtott lenni a lelkem, aztán kijött belőle a kapanyél. Ez történt velem tegnap, ez történik velünk drága társaim.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!