Nem történt semmi voltaképp. Csak a megszokott. A bejáratott rutin. Bencsik András főszerkesztő tuskó, sunyi indulattal, ebből fakadón ál nemzetmentő fölhorgadással, akár egy tulok – mint mi lényege -, belegyalogolt Galló Istvánnéba, a PSz elnökébe. Azt hitte egy elvarázsolt pillanatban legalábbis. Mert nekimennek ezek mindennek, ami, s aki kilóg elkorcsosult soraikból.
A frissen leleplezettnek az volt épp a bűne, hogy fölszólalt a tegnapi miskolci tüntetésen, ezért vált legott a Bencsik-félék hazájának irtandó csótányává. S mivelhogy pallosjoga nincsen még a CÖF keresztes vitézének, írt hát. Vagy legalább imitálta. Ám nem is a lapjába, hanem a búkra, hogy hasson.
A Demokrata névre hallgató nyomdaipari termékben kevésbé bízott, lévén, azt nagy valószínűséggel igencsak kevesen olvassák, ha valaki is, viszont rohadt jól meg lehet élni belőle. Mindegy lehetne ez, pedig nem igazán. E legújabb megrogyásában azt állította, hogy az elnök asszony Péter Gábor lánya volna, főszerkesztő úr ezzel óhajtott ítéletet mondani. Gallónéról és a tüntetőkről.
Az a legcsekélyebb – mint az szokásban van -, hogy ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, de a formára lehetett volna adni valamit azért. De azt sem. Gallóné édesapját Péter Ferencnek hívták ugyanis, egyetemi oktató volt, és az idő sem stimmel semmiképp, de kicsire nem adnak ők, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, pedig dehogy. És mégis, vagy éppen ezért végtelenül lehangoló ez az egész.
A fő sodorral ezért ne is foglalkozzunk, csupán szőrmentén karcoljuk ide. Bencsik 1990 előtt az akkor az MSZMP központi lapjaként működő Népszabadság rovatvezetője volt. 1986. október 17-én „Érzelmi kötődés” címmel értekezett, zsengéjében pedig a Magyar–Szovjet Baráti Társaságról és a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról firkálgatott.
És nem arról kívánnék mesélni, hogy lám, ez beszél. Mindezt mindenki tudja, nem is érdekes már igazán. Ilyenekkel van tele az egész oldaluk, amelyet okkal nem nevezek „jobb”-nak. Csak oldal. Valamilyen. Megélhetős. Vagy ez a típus van ott Pozsgaystól a végtelenségig, vagy a friss és egyre frissebb húsok. Közös nevezőjük egy van, a hatalom akarása, és a bunkóság. Az öregebbeknek – mint Bencsik is – egy mentsége lehet, ha ugyan: őket a párt esti iskolájának nívója szocializálta, aztán úgy maradtak. A szijjártóknak már ennyi se.
Viszont nem tudnak mit kezdeni a szellemi függetlenséggel. Ez számukra megfoghatatlan és érthetetlen valami, félelmetes egy massza. Ezért marad számukra az apákkal való dobálózás, mint érv, s mint negligációs lehetőség. Olyan ez, mint hülye óvodások vitájában a végső, elkeseredett adu, hogy neked meg pöttyös labda a jeled. Ennél tovább már nincs, és innen már visszaút sem létezik. Ez egy nyerítés tehetetlen toppantással. A kilátástalanság bizonyítéka.
Bencsik nem az első ebben a sorban. Két évvel ezelőtt, amikor az egyetemisták játszásiból elfoglalták a Párt székházát, Kövér sem volt képes másra, minthogy a diákok szülei csakis kommunista funkcik lehettek, akik ellen ő és barátai a nyolcvanas évek legvégén tüntettek. Mindaz akkor senkit sem érdekelt, hogy így egyben a saját jó édesapjuk ellen is tüntettek, akiknek aztán megengedőn csurgattak ezt-azt a székház árából. De ne legyünk magunk is kiscsoportosok.
Még egyet visszalépve az időben előttünk áll Csurka a maga kiállhatatlan, mégis megkerülhetetlen tornyosulásával, aki a sort kezdte „Apák és fiúk” névre hallgató ocsmányságával. Viszont neki még volt stílusa. Ezeknek már ez se maradt. Ide jutottunk huszonöt év alatt, az egyetlen, amire futja: „eemúútnyóóc”. Bencsik kirohanása ebbe a sorba illik ékesen. Amikor már nincs miről beszélni, akkor csak tátott szájjal vonyítani tudnak, ellenben azt nagyon. Viszont ez nem érv, ez bizonyítvány. Ami elégséges sincsen.
Vélemény, hozzászólás?