Miheztartás végett:
„Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna. Mérhetetlen hatalmának magányában bolyongva már-már egészen irányt vesztett.”
(A drága Marquez)
És elöljáróban:
Az Önszabályozó Reklámtestület – amely cenzorról eddig még nem volt tudomásunk, de már van – döntött: eredeti formájukban nem kerülhetnek ki az utcára Kern András legújabb, „Gondolj rám!” című filmjének plakátjai. Nem, mert nem. A felemelt középső ujj illetlen és obszcén, valamit tenni kell a végtelenül elfajzott világgal.
S. Zsolt, kúrásügyi miniszterelnöki megbízott tehát megtekintette az ürdüng művét, és mélységesen felháborodott az ő lelkében. Annyira felzaklatta magát, hogy ki kellett mennie a határba, ahol muszáj volt szalonkákat halomba gyilkolásznia, hogy valamelyest lenyugodjon, és elűzze a test bűnös gerjedelmét.
Miközben irtotta Isten kevésbé kedvelt bárányait, zavart tudatában megjelent a végső megoldás, amelyben nagy kotonégetést rendezne minden város fő terén, a lángokat vak komondorok vigyáznák, és bádogbánosok áldanák meg a tisztító tüzet, hogy a nemzeti dohányboltok jótékony sötét üvegén nevelkedett, acélos tekintetű ifjúságunk nehogy visszamaradjon az ő fejlődésben, ha ezzel a mocsokkal találkozik.
Viszont baszni csak kell, ha fogy a nemzet. Tudta ezt jól, s mint a munkahelyi szaporodási megbízottak legfőbb ura, tanácsért fordult nála illetékesebbekhez, hogy ne veszítse el az eszét ebben a gecitől átitatott világban, ahol még a csapból is ondó folyik immár. Meg a házelnök tudatában, nemzeti trubadúrok nyilatkozatában, templomok homályában és nem utolsó sorban egynémely – igen éles elméjű, pártja által szponzorált tudós lelkek által kreált – művekben.
Az országot megülte a szeretkezés lihegése és verejtéke. Fontosabb ma a polgártársnők bugyogójának mélye, mint maga a GDP, a gazdaság úgyis rendben, jobb se lehet, ahogyan az egészségügy, meg pláne az oktatás. Ez a szaporodás viszont ördögi egy kör. Kiutat mi más mutathatna, mint az irodalom, amely – mint tudvalévő – az élet tanítómestere.
Az idill fellelhető nála:
„Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében.”
A mocsok azonban azon a szabados negyvenkét napon is mocsok, de erre is kínál megoldást a literátor:
„Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján.”
Íme hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Még szerencsénk – annak ellenére, hogy a bűnös Budapest immár nem más, mint irodalom -, hogy szellemi atyáink nem igazán olvasnak. Marquezt meg főleg nem. Kinyílott a pitypangot esetleg, miközben talpaik egymáshoz érnek (hogy ez is mily forró felgondolásokra ad okot, de mindegy már).
Éppen ezért azt sem tudhatják, hogy Második Aureliano olyan, mint a neveletlen magyar nép. Tudják, mit tett, amikor meglátta Fernanda illően fesliccolt ruházatát? „Ellenállhatatlanul kitört belőle a nevetés.” És így vagyok magam is, nézegetve a zárt osztályt, ahol élek. Pedig ez momentán egy homokos, füves, vizes sík, amely csúszik, mint az illatos kert megfelelő előkészítés után.
Vélemény, hozzászólás?