A kolbásztöltés diszkrét bája – OV bukolikus lelke és az irodalom

Orbán Viktor most éppen azt közölte Tarlóssal bizonyos villanyosok és HÉV-ek okán, hogy számára a főváros nem finanszírozási, hanem irodalmi kérdés, és azt is kijelentette, ha rajta múlna, nulla százalék EU-s fejlesztési forrást biztosítana Budapest számára, az uniós pénzeket pedig vidékre irányítaná.

parasztudvarElső felhorgadásában azt gondolja ilyenkor az ember, hogy ez a Simicska folyadék már megint szórakozik. Kicsit alaposabban mélázva mindezen viszont be kell látnunk, hogy már nincs miért bosszút állnia a bűnös városon, ám az mégsem áll az ő igen nagy szívéhez közel. Vajon miért?

Mert ilyen különös indokot még sohasem lázározott, hogy Budapest irodalmi problémaként jelenik meg hamvas tudatában. Érdekes a dolog, sajnálattal kell azonban fölfedeznünk, ez nem új szint gondolkodásában, ezt is csak úgy dakota módon, mintegy hányavetien csapta mondandója közé, ám így mégis önkéntelen leplezte le magát. Tiszta víz került a pohárba úgymond. Nem irodalom ez, hanem maga az élet.

Mert rájöttem.

Ez az ember nincs otthon ebben a világban Felcsúton kívül, és nem is érti azt. Ezért egyedi kivételként Orbánt permanensen ganajozó életművem e darabja nem a fikázásról, hanem a megvilágosodásról beszél. Az éretlenek örökös miniszterelnöke most vallott végérvényesen, és magam, mint Sziddhartha a Bódhifa alatt váltam minden titkok tudójává, és nem lettem boldogabb a felismeréstől. Imhol a magyarázat:

„…Nem képezi vita tárgyát, hogy minden ország kulturális életét pár száz ember dominálja, és nincs különbség abban sem, hogy egy országnak tízmillió vagy százmillió lakosa van. A modern kultúra fejlődése urbánus folyamat, tehát egy Budapest nagyságú főváros ugyanolyan kulturális centrum lesz, mint Berlin vagy Chicago. Nemcsak a Civitas Dei, hanem a szekuláris nagyváros is a kultúra fő forrása és tárolója. Ezért, idioszinkratikus különbségeik ellenére Párizs, Budapest, Bécs stb. a városi irodalom közös letéteményesei, a városi élményanyag közös tárolói. A városi szórakozások és a városi szegénység élete között Münchenben és Budapesten több a közös vonás, mint mondjuk Budapest és Hódmezővásárhely között…”
(Marianna D. Birnbaum: Budapest a századforduló irodalmában)

bp századfodulóIlyképp be kell látnunk, emberünk nem született gonosz, nem a megtestesült Antikrisztus, hanem a nép igen egyszerű gyermeke. Magyar sors ez, és nincs is vele egyedül “A Börze, a Tőzsde, nekem olyan rettegtető, imponáló nagy szavak, mint a Halál, a Szerelem s az Élet” Félreértés ne essék azért, a most idézett mondatot nem korunk szellemi iránytűje, hanem Ady jelentette ki bevallva, hogy nem igazán érti, ami körülveszi.

Orbán sem. Budapest számára ellenséges világ, nem fizikai, hanem szellemi értelemben megfoghatatlan valami. Nagy, nyüzsög és büdös. Mindenféle kétes alakok élnek benne, itt nem lehet kolbászokat töltögetni gumicsizmában, házi kisüstit tölteni demizsonból a sógor-koma-vejnek. Budapest nem egy bukolikus hely. Gyökértelen ő itt, otthona a falu, Felcsút. Mindez sorsszerű, ha már irodalom:

„..Ha felállítjuk a magyar írók és költők jegyzékét a századfordulón, érdekes dichotómiára bukkanunk. Csak azok írnak Budapestről, akik valóban ott születtek, míg a vidéki születésűek munkáiban továbbra is a vidék anyaga dominál. Megmaradnak az első emlékek mellett még akkor is, ha közben Budapestre költöztek, és sokan közülük saját személyükkel járultak ahhoz, hogy Budapesten nagyvárosi, kulturált elitről beszélhessünk. Ady, Kiss, Babits, Bródy, Ambrus, Thury, Csáth, Kosztolányi, Móricz, Szép, Juhász, Tóth stb. vidéken születtek, és Budapesttel mindörökre más lesz a kapcsolatuk, mint Heltainak, Molnárnak, Füstnek, Hatvanynak, Gellértnek, Szomorynak vagy Ignotusnak. Nyilván az sem véletlen, hogy azok, akik Pesten születtek, többnyire polgári családok gyermekei. Ugyanebből a rétegből származik az olvasóközönségük nagy része is…”
(Marianna D. Birnbaum: Budapest a századforduló irodalmában)

csehtamsaHelyben vagyunk, ez a hely Jánosé és Tamásé. Neki idegen.

Innen figyelve nem megértően, de megértve nézzük, ahogyan építgeti milliárdokból az ő gyermekkorát újra. Viszont ezzel nem kéne így játszogatni, ugye, és ez az első tétel. De most válik világossá sajátos szellemi útja is. Nem most tagadja meg magát, amikor avas szagú parasztudvarrá, uram-bátyámmá teszi az országot, hanem a kezdetekkor hazudott liberalizmust, amiben rosszul érezte magát. Bűne ettől nem kisebb, és ez a második tétel.

Más szemmel láthatjuk viszont. Igencsak esendő lélek, aki keresi helyét a világban, s valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon ehhez egy országot kapott kísérleti terepül. Nem államférfi ő, még csak nem is nagy formátumú politikus, csak egy nyüszítő, vénülő és kövéredő kamasz, aki mohón kutatja az elveszett ifjúságot, csak épp nem találja. De mindent megtesz érte, éppen ezért alkalmatlan miniszterelnöknek. És ez a harmadik tétel, ami mindent visz. Egy nemzet farkával verdesni a csalánt nem épp komilfó cselekedet ugyanis. Csíp, mint a rosseb, érezni nagyon. Ugye, Tarlós Pista?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!