Évekkel ezelőtt érdeklődve figyeltem egy embert a világban, és kicsit irigyen is, mert olyan otthonosan mozgott benne. Amikor már megint túlélte az éjszakai mínuszokat, ügyesen kivárta a reggel öt órát, amikor az első lepusztult ivó nyitott a környéken, beült a sarokba, és egy kisfröccs mellett pihente ki az elmúlt órák embert próbáló idejét, s ha nem aludt éppen, akkor szünet nélkül mosolygott.
Házát – amit, mint valami csiga hordott magával – leparkolta az ivó előtt. Benne volt minden kincse, és nem féltette az emberfarkasoktól. Senkinek sem kellett az, ami neki az életet jelentette, és egy talicskában tologatott magával. Ez a jármű volt a védjegye, a szabadság kisbusza, amellyel akkor és oda ment, ahová csak akart. Senki nem parancsolt neki, és ő sem zaklatott senkit, kerek volt, egy volt a világ.
Jól élt a szemetes kannákból, klasszikus ginsbergi Leples Bitang volt ő, csak nem tudott róla, lévén lökött egy csöppet. Most, hogy már napok óta a Hosszú Katinka jelenségen gondolkodom, ő jutott az eszembe. Hogy miért, azt is elmondom mindjárt, csak egy kicsit megfürdőzök a fényben, akárha maga Gyárfás volnék. Jogom annyi legalább van, mit neki, azaz semmi, így hát megteszem természetesen.
Én ugyanis jóban voltam a Hosszú papával, de tényleg. Annak idején együtt szoptuk a csöcsöt Tatán és Dunavarsányban, meg szerte Európa mindenféle sportcsarnokaiban, mint a Magyar Népköztársaság dicső ifjúsági kosárlabda válogatottjának tagjai. Ő volt a Hosszúpuska, ezt a nevet kapta tőlünk az ifjonti keresztségben, én meg az Szse névre hallgattam nevelő egyesületem okán. De nem erről szól ez az egész.
Főleg arról inkább, hogy mivel a permanens edzőtáborokban a leendő apával ugyanazt a kiképzést kaptuk, és hasonképpen is reagáltunk reá sebeinek nyalogatása közben, egymást is alakítgattuk tehát. Így, nyakatekert módon magam is hozzájárultam az egyik szülő jellemének olyan acélosodásához, amely arra inspirálta, hogy ilyen tökös lányt neveljen. Bocsássák meg nekem a nagyon is ideillő képzavart.
Hogy így kivettem a részem a mostani diadalokból, el kéne végre mesélnem, miért a talicskás ember jutott először az eszembe a mostani vérzivatarban. Van nekünk ez a rendszerünk itt az országban, amelyet egy félművelt idegbetegről neveztek el. Bár arra azért volt érkezése, hogy fölépítse az oszlopokat, amelyek fércművét tartják, és ez az a sokaság, amely tőle függ. Minden téren, így akarva vagy nem óhajtva, de a rendszer része.
A mindent átszövő elnyomás – mert annak kell neveznünk az egzisztenciális és szellemi terrort – alól ma már csak két módon szabadulhat az ember. Felülről vagy alulról. Felülről akkor, ha anyagilag már annyira független, mint a pénzdíjaiból tehetős Katinka, aki nem adja magát a szaros tizenkét milliójukért, mert nincsen rászorulva a júdáspénzre.
Ily módon voltaképp ilyen lázadónak tekinthető Simicska is – bocs Katinka -, aki annyit szerzett már, hogy képes volt elszakítani a köldökzsinórt. Ilyenek vannak, csak kevesen. A másik szabad réteg az, akinek semmije sincs, így veszíteni valója sem akad. Ők vannak többen. Nagyon sokan, és számuk napról-napra gyarapszik. Százezer számra tolták el a talicskájukat boldogabb vidékek felé, és milliónyian maradtak itthon, akiknek már minden mindegy.
A tákolmányt, ha tarja még valami, az a kistafírozott kör. Ám az ellopható földek, állások, beosztások száma véges, mindenki nem lehet államtitkár, tanácsadó és kormánymegbízott. A szintén eltulajdonolható pénz is elfogy egyszer, nincs mese. És akkor másokból is kitör a felismerés, hogy jé, ez egy geci. S mivelhogy ezzel az alapigazsággal a nemzet talicskásai már nagyon régen tisztában vannak, akkor fog bezárulni az ostromgyűrű a Budavár körül.
Ha van politika Katinka megnyilvánulásában – aki csak jobban akar úszni -, akkor ez az. Ismét egy ember, akivel szemben tehetetlenek. A megalázottak és megszomorítottak meg születésük jogán ilyenek, ezért, hogy stílszerűek legyünk: hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Na, ugye, Viktor?
Vélemény, hozzászólás?