Kampec dolores XIX. – Botrány a templomban

Amikor már két hete nem látták a Napot, az egész falu méla depresszióba zuhant. Kitetszett, hogy még a duplagyűrűsök is másképp csoszognak a falak mentén, a templom harangjának méla kongása pedig képtelen volt eloszlatni az általános szürkeséget, igaz, nem is ez volt a feladata. Egy kivétel akadt csupán, a buzgó kölkök, akik ugyanazzal a lendülettel hajtották műanyag motorjaikat meg dömperjeiket a flaszteron mint mindig, pedig az esténként korán aláereszkedő ködökben kísértetiesen hangzott a kerekek dübörgése.

Viszont ettől nem lett több élet a világon, és Béla sem volt boldogabb. Hóbortját, röpke szerelmét a léggyel nagyon gyorsan elfelejtette, kísérlete, hogy ezt a vonzalmat valahogyan az emberekre is kivetítse, csúfosan megbukott. Nem tudott kibújni a bőréből, így minden visszazökkent volna az évtizedes megszokásba, ha nem kísértett volna a kisded születésének ünnepe. De egyre közelebb ért ez az elátkozott nap, ami nem kevés fejfájást okozott hősünknek, ahogyan minden zavarta, ami kemelte őt abból a mókuskerékből, amelyet magának taposott ki teljesen önkényesen.

ködBajban volt tehát december második felében, és élénk, férfias nyavalygással ezt rendszeresen a fröccsök ura tudtára is adta, aki – bár szeretettel hajolt a nyávogó felé – egy idő után megunta a folyamatos óbégatást. – Ne tutulj má’! – Így próbálta jobb belátásra bírni a lelkében szenvedőt, de semmire sem ment vele. Béla sajnálta a világot, benne magát, néha, amikor a beöntésektől elveszítette a józan eszét, rég halott emberekkel társalgott, gyerekkorát összekeverte a jelennel, s amikor a söprűn akart lovagolni paripám pejkó felkiáltással, a kocsmáros végképp megunta az előadást, és olyat tett, amit addig soha. Szolidan, de kihajította őt az ivóból.

A kocsmával szemben, a téren ott kapirgált a két közmunkás, alig is látszottak a ködben. A fröccsök ura egy ötszázast nyomott egyikük kezébe, hogy kísérje haza ezt a szerencsétlent. Nem volt ez meggondolatlan befektetés tőle, tudta, hogy a pénz úgyis nála köt ki, így mindenki jól járt. A sárga mellényes a röpke úton angyali türelemmel viselte Béla részeg hóbortjait, aki hol nagymamájának nevezte a szürke bőrű vézna embert, hol meg Edit néninek, mert akkor épp úttörőtáborba vitte a delír, és számháborúzott. Nehézségek árán, de végül ágyba került, a sárga mellényes élénken sietett vissza elinni a potya pénzt annál, akitől kapta, hősünk pedig elaludt.

Amikor harminchat óra múlva magához tért, rá kellett döbbennie, hogy nem tudja, mi történt vele az eltelt napokban, azt sem, hogyan kerül egy csokival teli adventi naptár az asztalra. Ebből sejtette, hogy Karácsony táján lehet, de fogalma sem volt, mennyi ideje maradt még az ünnepig. Bekapcsolta a rádiót, és hatalmasan megrémült, amikor kiderült, hogy négy nap múlva magánya beteljesedik, mert semmiféle angyal nem hozza el neki halkan szállva Jézuska fáját, sőt, mint ahogyan fölmérte, egyáltalán semmilyen emberi lény nem lesz kíváncsi rá. Ez persze nem volt újdonság és ismeretlen állapot számára, csak az zavarta, hogy ezen a napon délután négy órát követően nem lehet a kocsmába menekülni az élet elől.

Az elmúlt napok megterhelő ivászatától kitisztult elmével döntötte el, hogy ezen változtatni kell. Úgy-ahogy megmosdott, és tervétől lázasan rohant a kocsmába, ahol a fröccsök ura örült, hogy látszólag ép elmével látja viszont barátját. Amikor azonban Béla előadta neki újabb hóbortját, rá kellett döbbennie, hogy ez az ember végképp elveszett a normálisnak hazudott világ számára, az ötlet azonban nem volt ördögtől való. – Huszonnegyedikén nyissuk meg a magányos szívek klubját. – Magyarázta, és a kocsmáros nem utasította el a felvetést. Miért ne? Gondolta, hiszen olyan mindegy, hogy otthon van egyedül, vagy itt az emberek között áll magában.

bolondRábólintott, kreáltak a számítógéppel egy plakátot, és már ez jó móka volt. Kicelluxozták az ajtóra, erősen várták a napot, hogy mi lesz itt. Négyen jöttek el, pedig a két szervező tudta, hogy sokkal többen vannak a klubban. A többiben azonban győzött a szemérem, viszont így, ezzel a néggyel teljesen családias lett a szentséges este. Indulásképp meggyújtottak egy csillagszórót, elénekelték a ’Mennyből az angyal kezdetű slágert, és ahogyan haladt előre az idő, úgy lett egyre bensőségesebb a hangulat, s mintha valóban rokonai volnának egymásnak, egy igazi család, tíz óra tájban már anyázták a másikat. Ettől Béla csalódott nagyon, mert rádöbbent, hogy az emberiség menthetetlen állatfajta a kipusztulás szélén imbolyogva.

Hogy mindezt feledje, módszeresen ivott, ugyanúgy magányosan, mintha otthon volna a halott legyével, akire újra úgy gondolt, mint egyetlen értelmes társára az eltelt hetekben, és keservesen siratni kezdte megint. Éjféltájban már teljesen be volt állva, szó-, és köszönés nélkül tántorgott át a templomba, amit azonban igazán nem kellett volna. Ahogy belépett a dohos helyre, meghallotta a duplagyűrűsök vonyítását, hogy „íídes Jíízus líígy velünk”, a fejükön már megint és még mindig billegtek a hülye kalapok, amitől gyerek lett újra, és megszállta az ördög.

Úgy röhögött, mint ötven évvel ezelőtt, nem bírta abbahagyni. Hörgött, visított, és nem volt ott rég elporladt anyja, hogy fakanállal térítse jobb belátásra. Teljesen elveszítette az eszét, a bádogbános tehetetlen volt, a mise pedig félbe szakadt. Béla jóképű botrányba fullasztotta a csendes éjt, olyannyira, hogy a rendőrség és a mentősök egyszerre érkeztek meg visító autóikkal az Isten házához, s miközben hősünk tombolt, azon tanakodtak, melyikük vigye magával.

Az általános zűrzavar közepette befutott a fröccsök ura, aki – menteni igyekezve barátját, és tudva azt, ha az egészségügyesek teszik rá a kezüket, nehezen menekül – meggyőzte a feleket, hogy nem bolond ez az ember, csupán részeg. Béla csuklott erősen, ahogyan a fakabátok bepakolták az autóba, és motyogott. – A kurva életbe, a rohadt, kurva életbe. – Ezt ismételgette, miközben szirénázott vele a konformitás járgánya. A templomnál a rend helyreállott, a népek visszatértek Isten házába, de nem énekeltek már. Csak a bádogbános hangja kongott. – Testvéreim, ne feledkezzetek meg az ívek aláírásáról, csak így lehettek a kereszt hű katonái. – Ezt mondta. Fél egy volt már, karácsony első napja csupasz csízekkel a körtefán, és a kába hívek bambán bámulták a duci kisdedet a szamár mellett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum