Haláltánc és tücsökzene

A lélekemelő európai XIV. században, amikor az übermensch épp belefulladt a mocsokba, a migráncsok meg a kasbáikban heverésztek virágillat közepette, szóval ezekben az időkben megszületett a zsidó-keresztény kultúrkörben a danse macabre, a haláltánc mint műfaj, és nem véletlenül.

Akkoriban az orvosok és ápolók nem emigráltak, sőt, sehol sem voltak magunk közt szólván, s amikor a fekete halál aprítani kezdte a jónépet, füstölőkkel és keresztekkel rohangásztak a sártól szuttyogó anyaföldön. Persze, hogy a felsőbbrendűek ötven százaléka megmurdelt, a maradék meg Jeruzsálemnél hadakozott.

haláltánc_danza macabraMár hétszáz éve is tele voltunk hülyékkel, manapság meg pláne. Akkoriban azért kezdtek el versekben, zenékben és képeken csűrdöngölőt járatni a csontokkal, mert csalódtak a keresztény világképben, nem utolsó sorban meg tele volt a tökük a pestissel.

Magunk itt most még véletlenül sem bírunk csalódni semmiféle emelkedettségben, mi több, éppen ellenreformáció, sőt térítés folyik, tele van az ország misszionáriusokkal, viszont nyakig ülünk a dögvészben. Ennek közel hat éve már, s amikor azt hittük, hogy annál szarabb, ami épp van, már nem lehet, mindig kiderült, hogy de, igen.

Nincsen nekem arra felületem, hogy az összes ganajságot fölsoroljam, ide fókuszálok tehát a csúcspontra, amikor Kovács őrsi krónikás megtette a bejelentést, miszerint a Telekomot partvonalon kívül helyezik, mert bántotta a nemzet csalogányát, a másik Kovácsot.

Mondom, hogy mindig van lejjebb. Ez a gesztus, ez a momentum mutatja, hogy új szintre lépett a delír, és már semmi sem számít az ég egy világon, csakafidesz, illetve és jobban mondva csakazorbán, aki addig-addig ropta haláltáncát, amíg új minőségbe csapott át a boogie woogie.

Meghirdette immár a totális háborút Európa, meg úgy általában a józan ész ellen, fölgyújtotta a zsúptetőt, és száll a por a tanya mellett. A total Krieg lélekemelő ideáját egyébiránt bizonyos Joseph Goebbels nevezetű elsőáldozó tette közkeletűvé még 1943. február 18-án a berlini Sportpalotában, a végét ismerjük.

Viszont volt neki egy főnöke is, aki meg úgy vélte, ha az ő népe, nemzete nem képes győzni a liberális mocsadékok fölött, akkor gyöngének bizonyult, és nem érdemli meg az életet. Ezen a tökéletesnek mondható szinten jelenleg még nem tartunk, a lehetőségek tárháza viszont végtelen, az első bizonytalan lépéseket épp most tesszük meg.

tücsökA napokban kaptam meg egy rajongó-hívőtől a kiosztásomat a kibertérben, miszerint az én világomban soha nem süt a Nap. Az lehet, mentségemül annyit hozhatok föl, hogy nem tehetek róla, mint az a nyolcmillió sem, aki hasonképp vélekedik ebben a honban, és nem lát kakukkos órát minden kilométerkőnél.

Így jártunk, hamarosan kiderül, hová vezet ez az egész. Sok jóra ne számítsunk, mert mint a fura bajuszos manus hetven évvel ezelőtt, úgy állunk magunk is szemben már az egész világgal, ami állapot borongós kedvet ülepít az emberre nagyon. Momentán egy dolog vigasztal csupán, hogy a mezei tücsök nyerte el online szavazáson „Az év rovara” címet, megelőzve a kisasszony szitakötőt és a nagy szarvasbogarat.

Hogyan jön ez ehhez az egészhez? Látszólag sehogyan sem, aztán mégis. Mivelhogy gyermekeink is meghasonlanak majd az iskolapadban meg a mesekönyvek fölött merengve, amikor nem értik, miért a dologtalan tücsköt dicsőítjük egy éven át, s nem a szorgos, jómunkásember hangyát.

Fontos, kérdések ezek, amelyekre még tizenhat éves kora előtt választ kell találnia a Kövér-unokáknak, hogy ne bomoljon meg a kicsi lelkük, mielőtt beállnak közmunkásnak a Mészáros-féle földekre, hogy harsogják az indulót: „Tücskök, zengjetek,/ sose halunk meg, férgek, istenek!” Hát így jártunk nagymama.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!