A lélekemelő európai XIV. században, amikor az übermensch épp belefulladt a mocsokba, a migráncsok meg a kasbáikban heverésztek virágillat közepette, szóval ezekben az időkben megszületett a zsidó-keresztény kultúrkörben a danse macabre, a haláltánc mint műfaj, és nem véletlenül.
Akkoriban az orvosok és ápolók nem emigráltak, sőt, sehol sem voltak magunk közt szólván, s amikor a fekete halál aprítani kezdte a jónépet, füstölőkkel és keresztekkel rohangásztak a sártól szuttyogó anyaföldön. Persze, hogy a felsőbbrendűek ötven százaléka megmurdelt, a maradék meg Jeruzsálemnél hadakozott.
Már hétszáz éve is tele voltunk hülyékkel, manapság meg pláne. Akkoriban azért kezdtek el versekben, zenékben és képeken csűrdöngölőt járatni a csontokkal, mert csalódtak a keresztény világképben, nem utolsó sorban meg tele volt a tökük a pestissel.
Magunk itt most még véletlenül sem bírunk csalódni semmiféle emelkedettségben, mi több, éppen ellenreformáció, sőt térítés folyik, tele van az ország misszionáriusokkal, viszont nyakig ülünk a dögvészben. Ennek közel hat éve már, s amikor azt hittük, hogy annál szarabb, ami épp van, már nem lehet, mindig kiderült, hogy de, igen.
Nincsen nekem arra felületem, hogy az összes ganajságot fölsoroljam, ide fókuszálok tehát a csúcspontra, amikor Kovács őrsi krónikás megtette a bejelentést, miszerint a Telekomot partvonalon kívül helyezik, mert bántotta a nemzet csalogányát, a másik Kovácsot.
Mondom, hogy mindig van lejjebb. Ez a gesztus, ez a momentum mutatja, hogy új szintre lépett a delír, és már semmi sem számít az ég egy világon, csakafidesz, illetve és jobban mondva csakazorbán, aki addig-addig ropta haláltáncát, amíg új minőségbe csapott át a boogie woogie.
Meghirdette immár a totális háborút Európa, meg úgy általában a józan ész ellen, fölgyújtotta a zsúptetőt, és száll a por a tanya mellett. A total Krieg lélekemelő ideáját egyébiránt bizonyos Joseph Goebbels nevezetű elsőáldozó tette közkeletűvé még 1943. február 18-án a berlini Sportpalotában, a végét ismerjük.
Viszont volt neki egy főnöke is, aki meg úgy vélte, ha az ő népe, nemzete nem képes győzni a liberális mocsadékok fölött, akkor gyöngének bizonyult, és nem érdemli meg az életet. Ezen a tökéletesnek mondható szinten jelenleg még nem tartunk, a lehetőségek tárháza viszont végtelen, az első bizonytalan lépéseket épp most tesszük meg.
A napokban kaptam meg egy rajongó-hívőtől a kiosztásomat a kibertérben, miszerint az én világomban soha nem süt a Nap. Az lehet, mentségemül annyit hozhatok föl, hogy nem tehetek róla, mint az a nyolcmillió sem, aki hasonképp vélekedik ebben a honban, és nem lát kakukkos órát minden kilométerkőnél.
Így jártunk, hamarosan kiderül, hová vezet ez az egész. Sok jóra ne számítsunk, mert mint a fura bajuszos manus hetven évvel ezelőtt, úgy állunk magunk is szemben már az egész világgal, ami állapot borongós kedvet ülepít az emberre nagyon. Momentán egy dolog vigasztal csupán, hogy a mezei tücsök nyerte el online szavazáson „Az év rovara” címet, megelőzve a kisasszony szitakötőt és a nagy szarvasbogarat.
Hogyan jön ez ehhez az egészhez? Látszólag sehogyan sem, aztán mégis. Mivelhogy gyermekeink is meghasonlanak majd az iskolapadban meg a mesekönyvek fölött merengve, amikor nem értik, miért a dologtalan tücsköt dicsőítjük egy éven át, s nem a szorgos, jómunkásember hangyát.
Fontos, kérdések ezek, amelyekre még tizenhat éves kora előtt választ kell találnia a Kövér-unokáknak, hogy ne bomoljon meg a kicsi lelkük, mielőtt beállnak közmunkásnak a Mészáros-féle földekre, hogy harsogják az indulót: „Tücskök, zengjetek,/ sose halunk meg, férgek, istenek!” Hát így jártunk nagymama.
Vélemény, hozzászólás?